Március hónap végén kivettünk pár nap szabit, hazalátogattunk szülővároskámba, és Debrecenbe. Végre sikerült eljutni az egyik kedvenc helyemre a Hortobágyra is. Az elmúlt 2 évben sajnos nem nagyon jártunk arra.

   Pechünkre bár szórványosan sütött a nap a szél is fújdogált, így nem sétálhattunk túl hatalmas köröket. A madárkórháznál parkoltunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy a vásártér teljesen üres, se egy árus, se egy büfé, semmi csergetés vagy kolompolás. Ellenben a körforgalom túloldalán volt néhány eladó a kis portékáival; ostorok, bekecsek, bőr szíjak és táskák, bográcsok, és faárúk, hűtőmágnesek és játékok, különféle emléktárgyak sorakoztak.

  A kis kirakodó placc túloldalán van egy kis étterem kiülős résszel, általában ott szoktunk megállni harapni valami ételt. Sajnos épp felújítás alatt volt, így hoppon maradtunk. Nagy mázli, hogy nem messze tőle volt egy bolt, ahol tudtunk venni pár szendvicset magunknak.

  Leültünk egy padra falatozni. Ami egészen kellemes időtöltés lett volna, ha Ágit fel nem szenteli egy galamb. Hát nem volt őszinte az égből jövő áldás fogadtatása. Csak abban bízhatunk, hogy ez nagy szerencsét jelent, bár olajágnak jobban örülne az ember, mint az aláhulló madárf0snak.
  Igyekeztünk kiheverni a sokkot és kimosni a foltot. S mivel fújt a szél, így a kilenclyukú és a víziszínpad csekkolása helyett visszamentünk az autóhoz és a Mátai ménes felé vettük az utunk.

  Igazából az egész Hortobágyból számunkra a csúcs és a fő attrakció; a lovak látványa és simogatása. Visszajáró vendégekként már jól ismerjük az istállók és karámok elhelyezkedését. Meglátszik, hogy rég jártunk erre a kedvenc és már korábbról ismert lovaink jó része kicserélődött az idők során. Hiába kerestem Mátét vagy Királylányt, sehol nem találtam, sőt sajnos a másik nagy kedvencem, a mindig kedves Vérmes sem volt ezúttal a boxában, noha az ő névtáblája kint volt, nem tűnt el nyomtalan. De még így is elég sok ismerős név köszönt vissza a boxok oldalára kirakott táblákról.

   Nem tudom pontosan mikor lehet főszezonja a lovak ellésének, a kiscsikók születésének, de most hihetetlenül sok pici pacit találtunk az anyukája mellett. Ezúttal engem teljesen elraboltak a kis huncut selymes unikornisok. Általában Ági a bátor lószelídítő, szó szerint a tenyeréből esznek a lovak, mint valami suttógohoz mindig odamennek. Nálam most a kis pacikkal volt ez a helyzet. Nem csak, hogy odajöttek, de hagyták, hogy simogassam őket, szépen odatették a kis orrukat, hátukat, farukat, és élvezték a simogatást, vakargatást és paskolást.
  Sokat beszéltem hozzájuk, olyan volt, mintha tetszett volna nekik a hangom. 

  Ennyi selymes fényes cuki pici pacit én még nem simogattam. Elneveztem őket cilónak – pici lónak :)

  Hatalmas élmény, igazi terápiás feltöltődés tud lenni a lovak közelsége, a nagyoké is, nemhogy ezeké az ártatlan kis játékos, pajkos tündér lovacskáké. Teljesen magukkal ragadtak. És igazából az őseik, az aggódó anya kancák sem tiltakoztak túlzottan az ellen, hogy valami kósza idegen piszkálja a kicsinyüket.  

  Kint bőszen sütött a nap. Sajnos a Nyerges presszó még nem volt nyitva, pedig az ottani szörpök és a sajtostallér verhetetlen, emellett a kávéjuk is igen finom. Nem volt még szezon, és különben os hétköznap mentünk. Így be kellett érjük a maradék szendviccsel és a nálunk lévő innivalóval. Elterültünk egy közeli padon és éreztük a nap melengető sugarait az arcunkon. Ez volt ám az arany élet, egy percre minden megszűnt itt, a béke szigetén. 

  De sajnos lassan indulnunk kellett! Visszamentem még elköszönni a kis paciktól, megsimiztem, megpaskoltam őket, majd visszaindultunk Debrecenbe. Szívembe zárva a kis édes szőrős paripa csemeték emlékét.

2023.04.01