Az elmúlt hét hónapot javarészt munka nélkül töltöttem. Rengetegszer fordult meg a fejemben, közben hogy erről vagy arról írni kéne a blogomban…. aztán sodródtam tovább az árral. Volt olyan is, hogy szekunder szégyenérzet miatt nem írtam le dolgokat. De most talán itt az ideje színt vallani, hogy mégis mi a csoda történt velünk az elmúlt időszakokban.

   Kezdem rögtön az elején. Mint tudjátok tavaly májusban meghalt édesanyám, 3,5 hét alatt vitte el a tüdőrák, onnantól számolva, hogy először kórházba került. Ezzel egy nagyon kemény embert próbáló időszak érkezett el a számomra. Miután túl voltunk úgymond a nehezén, betegség, eltávozás, temetés, jött csak igazán a fekete leves. Az ember persze próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Visszarázódik a munkába, az életbe…

  Tudott, hogy bármennyire is törj össze, a világ nem fog megállni és nem várja meg, hogy összerakd az aprócska darabjaidat. Az élet megy tovább. Így igaz, de többé már mégsem ugyanolyan…

   Azt hiszem a gyásznak is megvannak a maga fázisai. Talán a tagadás az, amikor azt próbálod beadni magadnak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Olykor még meg is veregeted a vállad, hogy képes voltál épp ésszel két lábbon kihordani ezt az egészet. Azt hiszed, hogy jól vagy, de ez nem így van. Időbe telt eljutni oda, hogy felfogjam mekkora veszteség ért, és hogy többé már nem lesz ugyanolyan ez az élet nevű játszma. Of course mindig minden változik, mi is és természetes velejáró, hogy az élet már nem ugyanaz. De mikor elveszted az édesanyád, az valahogy mindennél, de mindennél mélyebb. Átértékeled az egész életet.

   De ahogy korábban írtam az élet ettől még nem áll meg. Velem is így volt, a munka folytatódott. Szerencsére levettek rólam jó pár terhet odabent, nem kellett ügyelnem, és a munkacsoport, amit korábban két ízben vittem, is máshoz került. De így sem unatkoztam, sőt! Azt tudni kell, hogy mióta vezető lettem folyamatos volt a pörgés és az igen magas load körülöttem. Rengeteg feladatunk projektünk volt.

   Július végén valami elkattant bennem. Azt éreztem, hogy én ezt többé nem akarom csinálni. Elveszek a feladatok tengerében, csak megyek a melóval, de mégis hol vagyok benne én? Hol van a saját életem, a saját fejlődésem? Mikor jut időm kicsit megállni? Mikor jut idő a csapatomra, az embereimre? Mikor jut idő vezetőnek lennem?
  A közel s távoli jövőképet vizsgálva az látszódott, hogy ez bizony nem lesz jobb. Sőt több ember, több feladat, több projekt, nagyobb hajtás, és úgy mondjam még nagyobb, amolyan ordas nagy szívások várhatóak. 

    Azt mondtam egy pénteken Áginak, hogy nagyon jó, hogy nem kell bemennem dolgozni, mert, ha bemennék felmondanék! Aztán jött a hétfő, amikor dettó ugyanezt éreztem. Azt hiszem ez már amolyan kiégés előtti állapot lehetett. Elmentem betegszabadságra, mert egyáltalán nem éreztem jól magam lelkileg. Adtam magamnak időt, hogy végig gondoljam. Majd megszületett bennem, hogy külföldön folytassuk. Talán ez egy menekülési kísérlet volt édesanyám halála után, nem tudom. Azt viszont biztosra tudom, hogy Augusztus elején felmondtam. Így lettem Szeptember elejével 15 év munka után munkanélküli.

   Ezután hónapokig tervezgettem magamban a külföldi életet! Először Hollandia, majd Ausztria lett kiszemelve. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne kipróbálni magam más munkaterületen is. 15 év IT munka után valami másra vágytam. Külföldön bármilyen munkához fogjon is az ember, simán megkeresi egy hónapban az én csapatvezető itthoni fizetésem sőt még többet is annál. Elméleti síkon így szabad volt az út; bármit kipróbálhatunk! Unokaöcsémék például már hosszú évek óta Németországban dolgoztak egy Hotelben. Gondoltam ezt mi is megpróbálhatnánk. Szállást és ellátást adnak, nem kell albérlet sem kaució, keresel egy halom pénzt, és igazából bármikor hazajöhetsz, ha valami nem jól sül el.

  Találtunk is egy Hotelt, ahová komolyabb német nyelvtudás nélkül is felvettek bennünket. Novemberben alá is írtuk a szerződést, mi szerint Januárban kezdünk.

    Időközben, a háttérben zajlott anyukám hagyatéki eljárása. Több hosszabb-rövidebb kört is futottunk, - hol Ágival ketten, hol tesómékkal együtt, - a lakásban, hogy azt teljesen kiürítsük. Volt, hogy napokig pakoltunk. Közben a lelkem újra meg újra belehalt ebbe az egészbe. Nagyon fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy, ha eladjuk a lakást megszűnik a szülői ház is, „az otthon”.
   Ezt, és édesanyám hiányát feldolgozni kőkemény és igen hosszas folyamat volt. Nehéz volt meghirdetni a lakást eladásra. Ez az egész munka mellett nem tudom, hogy hogy jött volna össze.

   Lassan eljött a Január. Összepakolni a fél életed nem kis projektmunka volt. Január 10.-én indultunk neki Ausztriának, macskástól, mindenestől. Deni igazi hero módjára bírta az utazást. Gyönyörű tájakon keresztül vezetett az utunk. Lélegzetelállító volt a körülöttünk elterülő hófödte téli táj.

   Salzburg megyében, Tirol határához közel Leogangban volt a Hotel, ahova szobalány munkára jelentkeztünk. Nah igen, bevallom ezzel sem dicsekedtem el mindenkinek. Csapatvezetőből szobalányra váltani, nem biztos, hogy a legnagyobb karrierút és dicsőség. De úgy voltam vele a munka nemesít, együtt leszünk, más is meg tudta csinálni mi is, és egy év alatt összeszedünk annyi pénzt, amivel megalapozzuk bármely külföldi országba a jövőnket, illetve ez idő alatt kitaláljuk mit is szeretnénk csinálni, dolgozni majd a jövőben. Papíron ez mind, és maga a kiszemelt munka is teljesen jónak tűnt.

  A megállapodás szerint egy nagyobb saját konyhával (hűtő, mikró, rezsó, étkezőasztal székekkel) és fürdőszobával rendelkező apartmanban van a szállás, közvetlenül a Hotel mellett. A munkaidő 6:30-15:30 közt tart, heti 5 nap dolgozunk 2 nap szabad. A szállásért ugyan kellett fizetni valami keveset, de napi háromszori étkezés ingyen volt. Azon azért kicsit aggódtunk, hogy hogy fogjuk megértetni magunkat németül, de úgy voltunk vele, hogy együtt azt is megoldjuk. Az angol nekem jól megy, németül is tudok makogni ezt-azt, míg otthon voltam igyekeztem erősíteni a Deutch szókincsemen is.

    Kint voltunk tehát Ausztriában úton a hotelhez. Útközben jött az első pofon. Úgy volt, hogy egy másik magyar pár is velünk közel egyidőben kezd majd. Ők már régóta tolták ezt az ipart, és németül is jól beszéltek. Egy facebook csoportban véletlenül akadtunk velük egymásra, és nagyon megörültünk, hogy nem leszünk egyedül kint. Juhhééé, két már tapasztalt magyar kollégánk tuti lesz, akik a nyelvet is perfektül beszélik velünk ellentétben. Hát ez a lufi nagyon hamar, még Bécs alatt kidurrant.  Írtak messengeren, hogy visszamondták a munkát, máshova mennek inkább. Elég csalódottak voltunk, de sebaj, már úton vagyunk, nem fordulunk vissza jó lesz az így is!

   Kiértünk, megtaláltuk a Hotelt, ami csodálatos környezetben a hófödte Alpok síparadicsoma lábánál terült el. Be kell vallanom, hogy már útközben totálisan beleszerettünk az Osztrák tájba. Találkoztunk a HR-essel, megkaptuk a belépéshez szükséges dolgokat, leírásokat, kitűzőt, öltözőszekrényt, a szállásunk kulcsát.
  Hamar kiderült, hogy nem pont úgy vannak a dolgok, ahogy azt megbeszéltük; a szállás 3-4 km-rel messzebb egy másik falurészben volt. Garázst a kocsinak már korábban kiderült, hogy buktuk, de mivel úgy volt végig megbeszélve, hogy a szállásunk közvetlenül a Hotel mellett lesz, azt nem gondoltuk, hogy napi szinten használnunk kell majd a kocsit. Jött a fekete leves.

  A szálláson egy kis, saját fürdőszobás szobát kaptunk, saját konyha, író és konyhaasztal nélkül. A konyha és vele együtt a hűtő is közös volt. Mivel nem ezt beszéltük meg és nem erre készültünk igencsak átverve éreztük magunkat. Vissza is mentünk a HR-es csajhoz, aki elég hamar lezárt azzal a témát, hogy ha tud, majd közelebb rak minket. Természetesen nekünk füstölt a fejünk, ha előre tudjuk, hogy nem a hotel mellett van a szállás élből lefújjuk az egészet.

   Mégpedig azért mert nem túl nagy fun kora reggel a havat vakarni a kocsiról, jeges, havas úton vezetni, illetve hazafelé ismét havat kapargatni. Illetve így ugrik az igencsak csábító szabadnapokon is járó napi háromszori étkezés. Vagy 3x kell megtenned a szállás és a hotel közti távot, hogy kihasználhasd, ami ugyancsak nem túl logikus. Elég csalódottak voltunk, hogy ezért tettünk meg több mint 600km-ert, hogy egyből átverve érezzük magunk. De csakhamar újra pozitívak voltunk az első magunk mellé zuhanás után és kipakoltunk, majd elindultunk felfedezni a környéket.
  Aztán este úgy voltunk vele, hogy illene bemutatkozni a házban lévő szomszédoknak is, akik szintén Houskeeping fronton dolgoztak. Egy a 20-as éveik elején járó pár lakott a mellettünk lévő szobában. Hamar kiderült, hogy jobban jártunk volna, ha nem csomagolunk ki…

   Egy hónapja voltak kint, a lánynak három napja nem jött le a gyűrűje az ujjáról, mert úgy be voltak dagadva és fájtak a kezei. Elmondták azt is, hogy az előttünk lévőket, - a HR-es elmondásával szemben, - kirúgták. Állítólag ordibált velük a főnök, ők pedig mondták, hogy halkabban is megértik. A fiataloknak a heti 5 nap helyett 12 napot kellett egyhuzamban lehúzniuk. Kiderült, hogy a napi 9 óra az valójában 10 óra, és 15:30 helyett 16:30 kor végzünk. A kocsijukban egy hónap után már haldoklott az akkumulátor, venniük kellett bikakábelt, meg aksi töltőt, mert nem bírta a hideget és a rövid távú jövés-menést. Emellett azzal szívatta a főnök őket, hogy a wc pereméhez is nyúljanak fel a kézzel, nem elég kefével. 
  Teljesen le voltunk sokkolódva, mégis mire vállalkoztunk mi? Nem sokat aludtunk annál többet sírtunk. Összesen kb 1,5 napot dolgoztunk itt, mikor láttuk, hogy ez így nem fog menni. Adott időre jól megcsinálni a kiadott feladatot lehetetlen. Kevés az ember, sok a munka, és ha jól akarod csinálni kifutsz az időből, amiért persze lebasznak, ha összecsapod, akkor meg nyilván azért basznak le, mert nem jól végzed a munkád.

   Az első beosztásban 7 napot kellett volna letolnunk egyben 10 órában. Tudtam, hogy ez a mi fizikumunkkal esélytelen. 9 órás munkára készültünk úgy, hogy max 5 nap után kapsz egy vagy két napi pihit, és azt elég lett volna túlélnünk. Mission Impossible volt az egész. Amíg kint voltunk próbáltunk másik munkát találni, más hotelben jobb körülményekkel, de nem jött össze.
   Így hát ez volt életünk legrövidebb karrierje. Összepakoltunk és hazajöttünk. Jöttünk láttunk, és nem győztünk. Úgy mentünk haza, mint, akiket agyonvertek! Qrva sokat sírtunk végig

  Hogy valami jót is mondjak, a kaja ellenben nagyon finom volt. A kinti zsömlébe beleszerettem, teljesen más minősége van mindennek, ételeknek, italoknak, tejnek, chipsnek, kenyérnek, felvágottnak, fánknak.
  Igyekeztünk a körülményekhez képest a lehető legpozitívabban felfogni az egész Ausztriai kalandot. Legalább megpróbáltuk, valóban nagy kaland volt, és másképp talán sosem jutunk el a lélegzetelállítóan gyönyörű Alpok világába. Ha lehet mondani ez az egész csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Olyan dolgokat is megbeszéltünk a nagy mélypontok közepén, amiket máskor a szőnyeg alá sepertünk.

   Hazajöttünk állás nélkül bedobozolva, összetörve, de azért örültünk a saját kis lakásunknak, s annak, hogy az autónk nem fog tönkre menni a hidegben, és jó eséllyel mi sem a munkában.

    Időközben kiderült, hogy ha kint maradunk is igen hamar haza kellett volna jönnünk. Januárban ugyanis meghalt a nagymamám apai ágon. A temetés miatt mindenképp haza kellett volna jönnünk. Aztán újra haza kellett volna jönnünk anyukám lakásának új tulajdonosra való átírása, végső kipakolása miatt.

    Itthon még mindig nem adtam fel ezt az egészet. Bennem, bennünk maradt a mi lett volna, ha kérdéskör. Ha nem jövünk haza, ha a szállás ott van közel, ha csak 8 óra a munka. Újra pályázgattam Ausztrián belül, beadtam az önéletrajzainkat kb mindenhova már. Aztán jött a gondolat, hogy próbáljuk ki itthon Magyarországon, azt hogy magát a szobalány munkát bírnánk e. Jó edzőprogramnak ígérkezett a dolog, igazából kint sem magával a munkával volt bajunk. Így esett a dolog, hogy Február elején elkezdtem egy 5 csillagos Pesti Hotelben dolgozni, szobalányként. Nagyon kedves volt a főnök, a szobaasszonyok, a betanító munkatársak, a munka sem volt olyan rossz miután belerázódtam. De mindennek ára volt!

  Be kell látnom, hogy nem vagyok már tizen-huszon éves, és nem fizikai munkán szocializálódtam. Minden reggel 1,5 órát dolgoztam magamon, hogy menjen a munka, Jóga, légzőgyakorlatok,  Chikung, Reiki, Angyalok behívása, kb mindent elkövettem, hogy jó erőnlétem, hangulatom legyen, legyűrjem a tagjaimban lévő fájdalmakat és izomlázat, s újra be tudjak menni dolgozni.
  Minden nap végén úgy jöttem haza, hogy fájt mindenem, a lábaim, a talpam, a derekam, a karjaim, és alig bírtam elmenni a metróig. Az volt bennem, hogy másnap felmondok.

   Aztán otthon nyújtottam, forró fürdőt vettem és azon dolgoztam, hogy valahogy tudjam kipihenni az aznapi munkát. Nagyon megterhelő volt az egész. És amin végképp elcsúsztam, az nem is épp a fizikai része volt. Az első  pár már önállóan végig vitt napom végére eléggé elfáradtam, belassultam emiatt nem végeztem időben. És iszonyat dühös voltam magamra, hogy nem igaz, hogy nem vagyok képes időre mindent megcsinálni. Ezzel akkora belső feszültséget és drámát generáltam magamban, hogy nem vagyok képes megcsinálni, és nem vagyok képes 3 nap után máris arra, amit más évek óta csinál, hogy frankón összehoztam magamnak egy önértékelési konfliktusra visszavezethető kéztőalagút szindrómát. Tamás féle Biolgika - önbecsülés letörés - izületek, csontok. Lényegében kinyírtam mindkét kezem, a jobbat teljesen, olyan szinten hogy fogni sem tudtam vele, mert zsibbadt mint az állat, nem éreztem mit fogok.

  Így kénytelen voltam belátni, hogy ez nem megy, nem nekem találták ki. Kevesebb, mint két hét szállodai munka után felmondtam!

   A kezem azóta sokat javult, de sajnos még mindig nem az igazi. Azóta sikerült belátnom, hogy nem arra születtem le ezen életemben, hogy fizikai munkát végezzek. Egyszerűen nem megy. De szerencsére a jó Isten adott eszet és kreativitást ahhoz, hogy azzal keressem a kenyerem. Végérvényesen eldőlt, hogy visszaülök az irodába!
   Azt hiszem megvolt a lecke és a tanulópénz. 

   Ha valamiben jó vagy, és szereted csinálni, ne akarj mindenképpen másba fogni. Viszont arra is rájöttem, hogy egy kisebb-nagyobb szünet kell néha, hogy értékelni tudja az ember, mindazt, amije van!

   Ági végig és azóta is folyamatosan mellettem volt, mellettem állt, egyszer sem vetette a szememre, hogy én voltam a kitalálója ennek az egész szenzációs tervnek, és hogy minden az én hibám, vagy, hogy feladtunk mindent, a semmiért. Emiatt nagyon felnézek rá, és még jobban szeretem és tisztelem őt, mint valaha!

   Többek közt ezeken a nem éppen izgalommentes kalandokon vagyunk túl mára. Minden jó, ha a vége jó! 
De erről majd kicsit később ;)

2023.03.25.