Tudom, hogy meg kell tennem....egyedül én vagyok aki megteheti… de egyszerűen nem vagyok képes rá… Úgy érzem megszakad a szívem…

  Tudtam jól, hogy el fog jönni ez a pillanat. Tudom jól, hogy mit kell tennem, hogy meg kell tennem.... De egyszerűen sírva fakadok már csak attól, hogy rágondolok.

  Megjött a hagyatéki végzés. Itt az ideje, hogy eladjuk a lakást. Azt a lakást, ahol anyával éltünk, azt az otthont, ami mindig tárt ajtókkal fogadott, azt a helyet, ahol igazán felnőttem. Olyan heves és mély érzelmek kerítenek hatalmukba, amelyeket mélyen eltemettem az elmúlt időkben. Itt éltem 10 évig, és fura mód még a mai napig ide járok haza. Ez az otthon, a szülői ház. Hiába van saját lakásom, ez mindig egyfajta menedék volt, ha túl sok volt az élet, itt mindig megnyugvást találhattam.

   Ez rohadt nehéz most, olyan mintha elvágnám az utolsó köteléket anyával, és ezt már nem bírom el. Azt sikerült megérteni, talán feldolgozni, hogy neki mennie kellett, és hogy így volt a legjobb, nem szenved tovább, ezt szépen el tudtam tenni magamba valahová. De most az, hogy az otthonom és az ő otthona nem lesz többé, valahogy széttép, szétfacsar, és fizikailag fáj. Mióta elment anya, igyekeztem nem sírni, nem picsogni, nem gondolni rá, nem okozni fájdalmat magamnak se neki azzal, hogy siratom. De ezen a ponton valahogy teljesen összetör bennem valami. És lelkileg újra meg újra belehalok.

    Már az is épp eléggé megviselő volt, hogy kipakoljuk a lakásból a dolgokat, közben is többször elszorult a szívem. Még szerencse, hogy Judit ott volt velem legutóbb. Volt, hogy egy szekrény kipakolásának háromszor fogtam neki, de egyszerűen nem ment. A gondolat, hogy az általa szeretett, gyűjtögetett dolgokat szanaszét szórjuk, elajándékozzuk, kidobjuk önmagában nehéz. Hisz ez minden, ami utána maradt. Az, hogy nem marad a végén más csak egy sírkő a temetőben eléggé elviselhetetlen.

   Elvesztettem anyám, s vele a legjobb barátom, aki kb mindent tudott rólam, akit bármikor felhívhattam. És most elveszítem azt a helyet is, ami az otthont jelentette nekem. Nyilván ez csak a fejemben van így, hogy ezek anyagi dolgok, tárgyak, megvan a saját otthonom, a saját családom, és igazán sosem tudom elveszíteni anyát sem. De valahogy ez az egész szituáció mégis teljesen kicsinál és a padlóra küld.

   Pedig muszáj lesz összeszedni magam és felállni. Ideje továbblépni és elengedni ezt, bármennyire fáj, vagy bármennyire nehéz is. Nem tehetem meg, hogy sajnálom magam. De azért jól esett leírni, kiengedni magamból ezt az egész feszítő helyzetet.

 2023.10.11.