Az elmúlt időszakban egy igen komoly fordulóponthoz érkezett az életem; úgy döntöttem otthagyom a munkahelyem és vele a vezetői létet, és az én kis csapatomat.

  Nagyon nem volt könnyű döntés, hetekig rágódtam rajta. Nagyon sokat töprengtem, ötöltem, hatoltam, de végül arra jutottam, hogy nem szeretném ezt tovább csinálni.

  Hogy mi vezetett eddig? Nagyon sokan kérdeztétek, de igazából nincs egy konkrét ok. Sok-sok tényező gyűlt össze, és vezetett oda, hogy azt érezzem ez most így elég. Két éve vagyok vezető, de a blogban nem sokat írtam erről, sőt kb semmit. Úgy éreztem vezetőként nem tehetem meg, hogy csak úgy szabadon irkálok mindenféléket itt, sem a cégről, sem munkáról, sem a kollégákról, sem önmagamról. Azt hiszem túl komolyan vettem ezt a szerepet és hivatást, s közben lényem egy részét elnyomtam magamban. Hülye megfelelési kényszer…
 
  Emellett meg kell valljam, hogy csapatvezetőnek lenni nem egy leányálom, legalábbis esetemben, aki mindig mindent jól akar csinálni, úgy, hogy az mindenkinek jó legyen, tutira nem volt az. Lehet tolni a szekeret ezerrel, lehet 150 fokon égni, csak nem a végtelenségig.
  Hosszú időn keresztül éreztem azt, hogy elveszek a feladatok sűrűjében. Nem egy könnyű meló ez, oké, hogy egy csapatot vezetek, ám az 5-6 teljesen különálló területet fed le. S mindig mindennel képbe lenni, vinni párhuzamosan a sok projektet, feladatot, minden csak nem egyszerű.

   Az volt benne a nagyszerű, hogy folyamatos kihívások voltak, és rendkívül változatos volt maga a munka, sosem unatkoztam egy percet sem. Ugyanakkor épp ez volt a hátulütője is, itt mindig pörgés, hajtás volt, sosem volt megállás. Ha elértünk egy feladat végére, nem volt idő arra, hogy örüljünk neki egy kicsit, hogy megünnepeljük, mert az elért cél helyében egyből nőtt 2-3 másik feladat, s már roboghattunk is velük tovább. Emiatt gyakran olyan volt, mintha a munkának sosem lenne vége. Nem lenne egy kis fellélegzés, egy ezaz érzés, hanem csak az, hogy hűűű bazdmeg még az is, meg ez is itt van…

  Úgy éreztem nem jut elég idő, és energia arra, hogy az embereimmel foglalkozzak, illetve a saját fejlődésemre. Azt hiszem kicsit elvesztem a mókuskerékben és a feladatok tengerében. Sok hosszas magammal és másokkal folytatott vívódás, agyalás és vekengés után, arra ébredtem rá, hogy valami mást akarok, valahol máshol csinálni. De mindenekelőtt pihenni pár hónapot.

   Nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni azok a remek emberek, akikkel együtt dolgozom. A csapatom, a kollégáim, a vezetőség, a társzervezetek. Így jobban belegondolva elég központi szerep volt az enyém, a cég egy jó részével kapcsolatban voltam így vagy úgy. S őszintén szólva, elég jó viszonyt ápoltam mindazokkal, akikkel együtt dolgoztam, illetve akik hozzánk fordultak segítségért. Mindez csöppet sem könnyítette meg azt a feladatom, hogy mindezt elmondjam a főnökömnek, a beosztottaimnak és úgy umblock mindenkinek. Nagyon nagyon izgultam azon, hogy hogy fogják ezt fogadni.

   Mindenekelőtt legelőször a főnökömmel kellett megbeszélnem ezt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Nagyon szeretem a felettesem, és elmondhatom, hogy nagyon jó viszonyban is vagyunk egymással, így százszorta nehezebb azt mondani a főninek, hogy; figyu, felmondok. Roppant mód izgultam a megbeszélésünk előtt. Próbáltam lepörgetni fejben, hogy mégis mit kellene mondanom, de őszintén, erre nincs jó forgatókönyv, és nincsenek meggyőző érvek.
   Mégis hogy mondjam el annak az embernek, aki bizalmat szavazott nekem kezdő csapatvezetőként, s támogatott mindvégig, annak aki, egy erős stabil tartóoszlopként épít rám, hogy más irányba tervezem az életem és a karrierem? Életem egyik legnehezebb beszélgetése volt.

 - Jól végzed a munkád, soha egy panasz nem érkezik sehonnan, jól csinálod, amit csinálsz, mindenhonnan csak pozitív visszajelzés jön rád. 2 év alatt többet fejlődtél és jobban belejöttél ebbe, mint az, aki 5 éve ezt csinálja. Nem értem miért akarsz elmenni.

    Valójában nem azért akartam váltani, mert nem voltam jó abban, amit csináltam, hanem azért mert úgy éreztem, ebben most ennyi volt, és valami mással szeretnék foglalkozni a jövőben. Ezt nem volt könnyű megértetni. Ő próbált volna marasztalni, mindenképp megoldást találni erre a helyzetre, kereste az okokat, azt hogy mi romlott el. De nem volt egy ok, nem hibázott senki, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem valamilyen más irányba. Meghoztam egy döntést, és nem volt visszaút.

   Következő meeting a csapatommal volt, nekik is elmondtam, hogy mi a helyzet. Bár nagyon nehéz szívvel mentem be, valahogy mégis könnyebb volt, elmondanom, mint hittem, sokat segített az, hogy nagyon megértően fogadták, lazák voltak, sok sikert kívántak a jövőbeni tervekhez. Jófejek voltak a srácok, mint mindig, jól elbeszélgettünk.

   Meeting után olyan érzésem volt, mintha mázsás terhek estek volna le rólam, megkönnyebbültem és felszabadultam. Úgy éreztem túl vagyok a nehezén. Végre elmondhattam!
  A hír futótűzként terjedt az irodában. A legtöbben sajnálkozva vagy fejcsóválva jöttek oda hozzám. Voltak akik marasztalni próbáltak, voltak akik szintén nem értették a dolgot, mások együttérzőek voltak, akadt aki ledöbbent, s olyan is volt, aki kissé kétségbe esett, hogy basszus mi lesz itt nélküled?!

  El se hinnétek, hogy mennyire sok, szinte tengernyi pozitív visszajelzést kaptam a kollégáktól a munkám kapcsán, úgyhogy valamit csak sikerült jól csinálnom itt. Sajnálom, hogy a távozásom híre kellett ahhoz, hogy ez ilyen mértékben felszínre kerüljön és visszaérjen hozzám. Egy-egy nehezebb, leterhelt időszakban, ugyancsak nagy hajtóerő lehetett volna ennek birtokában tolni a szekeret.

  A végső döntés előtt megkérdeztem magamtól; Mi hiányozna a leginkább, ha elmennék? A válasz az volt, hogy az emberek, akikkel együtt dolgozom. A csapatom, a vezető társaim, a főnökeim, a vezetőség, a társszervezetek, a dolgozók, a rengeteg mosolygós arc, akikkel mindig volt 1-2 jó szavunk egymáshoz. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb része, elválni tőlük…  

   Kimondhatatlanul hálás vagyok mindazért, amit itt kaptam, amit itt tanultam és tapasztaltam. Le se tagadhatnám; én nagyon szerettem itt dolgozni. Nagyon izgalmas és pörgős két év volt ez, rengeteg kalanddal, töménytelen sok feladattal és projekttel, élményekkel, leckékkel, jókedvvel és izgalmakkal fűszerezve.
  Hatalmas köszönet azért, hogy ennek a szervezetnek a részese lehettem!
  Ez a két év inkább tűnt 10-nek a sok-sok történés tükrében. Mikor elkezdtem itt dolgozni nagyon hamar olyan érzésem lett nekem és másoknak is, mintha már ezer éve itt lennék. Teljesen befogadtak, mintha egy nagy család része lennék.

  Hálás szívvel, könnyező szemmel köszönök mindent!


2023.09.17.