Önbizalom

      Tegnap útban munkába elgondolkodtam miről írnék szívesen újdonsült blogomon. Csak úgy cikáztak a gondolatok az agyamban, ám nem éppen a legjobbkor, séta közben meglehetősen nehéz jegyzetelni. Így szóltam, hogy; - hohóóó álljcsi, gyertek vissza, ha gép közelben leszek.
Mindjárt kiderül mennyire fogadnak szót.

      Egyik téma volt az önbizalom, vesézzük csak ki egy kicsit ezt a szót. Ön-bizalom, avagy önön bizalmunk, a magunkba vetett hit, énkép, miképp is látjuk magunkat. Ön bízik önben?

     Az önbizalmat sokan összekeverik a túlszárnyaló egóval, a ki vagyok, mi vagyok, mindenkinél jobban tudok mindent világszemlélettel. Ám ez a túlzott izé, - nevezzük önbizalomnak, szóval „a túlzott önbizalom” legtöbbször csak egy álca az embereknél, mely egész jól elfedi minden gyengénk, hibánk és hiányosságunkat. Ha elég jól adom elő, hogy én vagyok a f@szagyerek, talán elhiszik rólam. Egyfajta védő pajzs ez. Mégis ki b@szogatna egy f@xagyereket? Ha meg b@szogatják úgyis visszaüt. Érdekes módon ezt a pajzsot legtöbbször épp azok használják, akiknek problémájuk van önmagukkal, akik nem szeretik, nem képesek elfogadni magukat. Addig mondogatom, hogy mennyire jó vagy, míg talán el is hiszed…. nem, nem hiszed el valójában, de a környezeted tuti megeszi nagykanállal.

      Másik véglet a bezárkózás, visszahúzódás, állandó megfelelési kényszer, szorongás, nem vagyok elég jó. Nem szeretnek az emberek, nem szeret az anyám, az apám, a kutyám, a tanárom, a szomszéd néni, a Pista, Rozi. De talán ha így meg így cselekszem, veszek nekik nyalókát, vagy copfban hordom a hajam, és gumicsizmában járok akkor majd szeretni fognak, elfogadnak.

       Tévedés ne essék, a fenti két példa nagyon jól megél egymás mellett egy személyben. Mindkettő egy azon forrásból ered! Egész életünkben meg akarunk felelni valakiknek, valamiknek, létező vagy képzelt elvárásoknak. De igazából csak egy valakinek kellene megfelelnünk, önmagunknak. Egy igaz és őszinte forrást kellene kutatnunk, a saját kis lelkünket.

      Világéletemben bennem volt a szorongás, a megfelelési kényszer, vajon mit gondolnak rólam mások? Vajon helyesen cselekedtem? Minden egyes döntésem képes vagyok nyolcvanezerszer átrágni ezzel őrületbe kergetvén magam. Életem javát úgy éltem le, hogy közben másoknak próbáltam megfelelni. Bár nálam is megvolt a f@xagyerek álarc, mégsem volt az igazi. Nem voltam szép vagy menő, mindig kilógtam a sorból, kisebbségi komplexusom volt, amit igyekeztem humorral, jó szándékkal kompenzálni. Kábé 27 lehettem, mikor kezembe vettem Louis L Hay – Éld az életed című könyvét. Szégyen rám, de a mai napig nem olvastam el végig, mégis ez a könyv volt, ami örökre megváltoztatta az életem. Ez a könyv volt, ami után elkezdtem szeretni önmagam.

      Louis maga is elég kemény sorson ment keresztül, bántalmazások, nemi erőszak, boldogtalan házasság, méhnyakrák, amiből kigyógyította magát. Az ő élete elég jól példázza, hogy soha sem késő, mindig van remény, és minden helyzetből ki lehet jönni. Könyve emberek millióin segített már, tele van gyakorlatokkal és megerősítésekkel, elengedéssel, megbocsájtással. Legnagyobb kedvencem, és ami nekem is segített átértékelnem az életem; a tükör.

      Fogj egy tükröt, ülj le elé, vizsgáld meg a tükörképed és mondd ki – Szeretem magam! Szeretlek! Addig mondogasd, míg valóban elhiszed, és valóban úgy érzed, hogy így van. Első hallásra furcsa ez az egész, és kissé hülyén érzi az ember a gondolattól, hogy magában beszél a tükör előtt. Nálam eléggé bevált. Hogy honnan tudom? Elkezdett ömleni a szememből a könny, és egy rendkívül intenzív leírhatatlan érzés járt át, elég nehezen ment abbahagyni a sírást. Nem tudom, hogy mindenkinél ilyen érzés e ez, azt sem, hogy meddig kell gyakorolni, hogy elérd az áttörést. Azt viszont tudom, hogy az már nagyon jó, ha bele tudsz nézni a saját szemedbe, és képes vagy kimondani, hogy szeretlek. Maga az első része szembenézni önmagunkkal, majd szeretni magunkat. Szeretünk mi mindenkit, anyát, apát, Jóskát, Rozit, bodrit, Britney Spearst, csak épp magunkat felejtjük el szeretni. És titkon vagy nyíltan epekedve várjuk viszont a szeretetet, mindenkitől. De mégis hogyan szeressenek mások, ha még mi sem szeretjük önmagunkat? Elgondolkodtatok már ezen valaha is?

     Fontos, hogy szeretni tudd önmagad. Oda tudj állni az elé a tükör elé is kimondani;  

SZERETEM ÖNGAMAG! SZERETLEK!

     Ha eljutsz erre a szintre, boldog ember vagy. Lelki béke alapköve, ha el tudod fogadni magad, szőröstül-bőröstül, testestől-lelkestől. Ahogy olvasgattam Louis könyvét, és elvégeztem a tükrös gyakorlatot, úgy kezdett el alakulni az énképem is;

  „Nem is vagyok én olyan csúnya. Nincs is olyan szörnyű alakom. Sőt egész nőszerű lénnyé nőttem ki magam. Mi több egész jó lábam van. A melleim sem rosszak.”

     Fokozatosan kialakult bennem egyfajta önbizalom, helyreállt az önértékelésem, és bár várni kellett rá úgy 27 évet, de tisztába jöttem az értékeimmel, elfogadtam magam, a testem, a külsőm, a belsőm, önmagam. Ma már nem okoz nehézséget a tükör elé állni rámosolyogni vagy rákacsintani magamra és kimondani Szeretlek!

      Miért nem próbálod ki te is? Az égvilágon semmit nem veszíthetsz! Ki tudja, kis gyakorlással „bármikor bejöhet”, hamarabb, mint az ötös lottó.