Talán észrevettétek, hogy a hazaút kimaradt. Pedig az sem volt túl eseménymentes. Utolsó napi pancsolás után, a vasútállomás felé vettük az irányt Ágival és az izgalmak hatására összeroppant bőröndkémmel. A buszmegállóban egy olasz hölgytől kaptunk felvilágosítást, hogy melyik busszal menjünk, hol szálljunk le és, hol is leledzik az a titkos aluljáró. Kiderült, hogy közvetlenül a vasútállomás végében van, ugyanis annak az alagútnak a vége, ahol az ember fel tud jutni a számozott peronokhoz. Erősen facepalm gyanús az eset. Elég egyszerűen megspórolhattuk volna a menekülttáboros élményeinket, és még talán a bőröndöm is megúszta volna a dolgot, ha ezt tudjuk. Nah de még a google maps, sem tudhat mindent sajnos, fene vigye el a dolgát.

    Automatában megvettem a jegyeket, s vártuk a Piazza di Romából érkező, Trevisoba tartó vonatot. Meglepetésünkre emeletes vonat jött, azt sem tudtam előtte, hogy létezik ilyen. Jobb volt, mint az intercity, egy közepes méretű kijelzőn mutatta az úti célt, állomásokat, a sebességet, külső belső hőmérsékletet. Trevisoban kis utánajárás után megvettük a helyi buszjegyeket és megtaláltuk a reptéri járat megállóját is. Egy teljesen más útvonalon haladtunk, mint előzőleg, mi alatt még jobban beleszerettem a város vizeibe.

     Első szembejövő ember a reptéren Márti volt, a cserfesebbik. Még volt néhány óra az indulásig, így velük beszélgettünk, illetve különféle telefonos unaloműző játékokkal ütöttük el az időt. Vissza úton már felfedeztük a ryanair-es keretet, amibe a bőröndöket szokták belepróbálni, szerencsére ezt a kört megúsztuk, ugyanis nem fértünk volna bele a mérethatárokba, se így sem úgy nézve. Viszont ezúttal fel kellett adnunk őket a csomagtérbe. Menetrend szerint negyed hétkor szállt a gépünk. Ági már egyáltalán nem félt, sőt nagyon élvezte az egészet, csodálta a felhőket és az alattunk elterülő Velencét. Én kevésbé élveztem a repülést, az út második felében már minden bajom volt. Fülduguláson túl, zúgott a fejem, a fülem, és szédültem. Bizonyára nem a repülés lesz a kedvenc sportom. Némi technikai malőr révén húsz perccel tovább repkedtünk a vártnál, nem igazán fogadtam kitörő lelkesedéssel a hírt. Alig vártam, hogy földet érjünk, a repüléssel nincs problémám, de a nyomás egyszerűen kicsinál.

     Leszállás után jutott eszembe, hogy a magyar pénzemet a bőrönd egyik rekeszében, a bérletigazolványomban felejtettem. Közel húszezer forint lapult ott, pontosabban csak reménykedtem, hogy még ott lapul. Az agyam továbbpörgött afelé, hogy mi van, ha az egész bőröndöt benyúlják, csak hogy ne legyen feltűnő, hogy oda a pénz. Nem volt szükség vérnyomás emelőre. Pláne, hogy a hazafelé út mikéntje is kérdésessé vált. Oszkár nem volt, csak vonat 20:48 és, 22:48 kor. Mire megkaptuk a bőröndünket javában elmúlt már nyolc óra, és még el kellett jutni a Ferihegyi vasútállomásra. Szerencsére megvolt a bőröndöm mindenestől, így legalább egy kő lesett a szívemről. Jött a következő.

     Úgy 5 percünk volt, hogy elérjük a buszt, majd, ha tartja a pontos menetidőt, 10 perc marad, hogy megvegyük a vonatjegyet és megtaláljuk a vágányunkat. Volt izgalom, éppen hogy, de elcsíptük a buszt. Ellenben a budapesti buszjegyeknek lába kélt. Mivel siettünk, az adrenalintól sokkos állapotban kutattam a jegyek után, mint egy idióta szefós, de végül megtaláltam őket az indulás pillanatában. Pár perc nyugi, még élünk, meg van mindenünk, szuper. Leszálltunk a buszról, némi segítséggel belőttük, hogy merre kellhet mennünk, fel a felüljáróra, bőrönd a kézben és rohanás. Futottam, mint akit kergetnek, Ági nem értette, hogy honnan a csodából lett hirtelen ennyi energiám, én meg azon imádkoztam, a repülőről megörökölt szédülésem, fül és fejzúgásom közepette, hogy csak ne ájuljak el, csak ne ájuljak el, bírjam ki, érjünk oda. Merre lehet az éjszaka közepén jegyet venni? Egy arra járó pár megmutatta. Automata előtt sor, idegbaj folytatódik, előttünk szerencsétlenkednek, türelem egy száll se, már minden idegszálam az égnek meredt.

     De végül minden meglett időben. Felszálltunk kerestünk egy fülkét, ami engem illet örültem, hogy egyben vagyok és élek. Igazából hihetetlenül, szerencsések voltunk, hogy minden összejött, mindent elértünk, és végre útban voltunk haza. Nem szerettünk volna még egy éjszakát távolt tölteni az otthontól, s az ebtől.

     Tanulság; az égiek mindig ott vannak és segítenek, nem kell ennyit idegeskedni és parázni, mert úgyis minden összejön, ha mégsem, az is okkal történik. Isteni gondviselés, és az angyalok egy percre sem alszanak, ébren őrködnek fölöttünk. Mondom én, aki még 30 év után sem tanulta meg ezt a leckét…

     Éjfél fele egy darabban hazaértünk, bár Debrecenben jóval hidegebb volt, mint Olaszban. Zselé már nagyon várt minket, körbeölelgettük csókolgattuk a kis szarost. Újra Magyarföldön, Itthon voltunk!