Igaz csütörtökön és pénteken még a halálomon voltam, Ági is vizsgázott egyet, de délután szélnek és útnak eredtünk, hogy felleljük a Szőke rétet, kerek erdő közepében. Be kell valljam kalandos volt a oda út, földutakon menetelve a sötétben nem sokat lehetett látni, csak reménykedhettünk, hogy jó fele megyünk. Amint megpillantottuk a lovakat, már tudtuk, hogy jó helyen járhatunk. A kapuban már várt Csaba és az ebek, akik egyre többen és többen lettek. Egy puli, egy pumi, egy mudi, egy labrador, egy golden retriver, és két uv alkotta a hét tagú falkát. Nem győztük körbesimogatni őket, ők pedig lelkes örömtáncot lejtettek körülöttünk. Ennyi kutyát, és milyen jó fejek. Tetszett a dolog mindkettőnknek, kutyatenger.

      Lélek tisztító welcome drink, szállás foglalás, bemutatkozások, a csapat összevárása, és folyamatos kutyulás tette ki a kora estét. Amolyan batyus buli volt ez, mindenki hozott valamit, beadta a közösbe és abból csipegettünk. Beszélgettünk, volt némi Csaba féle lélekbúvárkodás, tanítói célzattal, majd mindenki nyugovóra tért. Kaptunk egy pót anyukát Margó személyében, aminek elsőre nem örültünk túlzottan, de szinte fel sem tűnt, hogy hárman vagyunk a szobában. Esténként egész jókat beszélgettünk.

     Másnap volt némi terepgyakorlat az esőben. Tűzifát kellett gyűjtenünk az esti tábortűzhöz. Szerencsére volt annyi eszem, hogy vittem egy csizmát magammal, annyi sajnos már nem, hogy ne az új sí kabátomat avassam fel. Az akác tüskék igen mély benyomást keltettek bennem, ami a tenyeremet illeti. De a kabát szerencsésen megúszta a manővert. Igaz mazoista módon inkább pulcsiba toltam, ha tehettem, bár a nagy „fázás” közepette, cseppet sem volt hidegem.

      Válasz egy irányt, - kaptuk feladatul, - előttem, mögöttem út, balra erdő, jobbra a friss szántás. Érezem, hogy ebből lesz valami, s nem kéne magam nagyon szívatni a dagonyával, így az út irányát választottam. Idézd fel magadban, valamit, amit nem tettél meg, rosszul tettél, fuss izomból 100 métert és ordítsd ki magadból. Azok akik az erdőt és dagonyát választották nem jártak túl jól. Olyan sprintet levágtam, hogy minden tagom megfeszült közben, s második voltam, mind addig, míg nem kezdtem el lassítani és azon gondolkodni mennyi lehet 100 méter. Második nekifutásra valóban kijött, aminek ki kellett.

        Gyűjtöttünk még egy kis fát, majd tüskéktől s szálkáktól duzzadó tenyérrel vettük az irányt hazafelé. Egy kis ismerkedésre, simogatásra mi még megálltunk a paciknál. Három világos szürke, és egy gesztenye barna ló állt egymástól elszeparálva a karámjában. Az első szürke és a barna volt barátságosabb, bár nem valószínű, hogy agyon voltak simogatva. Segítettünk zöldséget hámozni és darabolni a bográcsban főtt sámángulyáshoz, amiből végül a fűszerezése végett végül nem is ettünk. Valahogy így ragadt ránk a vega jelző, egyszerűbb volt erre fogni a dolgot, aki korábban látta, hogy két pofára tömjük a fasírtot, csak mélyen hallgatott. 

        Már javában sötét volt mire kimentünk meggyújtani a tüzet. Egész nap esett, épp ezért nem volt egyszerű a történet, de némi rásegítés után végül lángra kapott a sámán máglya. Míg a tüzet élesztgette és bűvölte Csaba, nekünk a rakás körül kellett egymás kezét fogva korzóznunk és különféle megerősítéseket kiáltanunk. Mire mindenki feloldódott és beleélte magát a dologba a tűz is fellobbant, innentől már valahogy senki nem fázott. Elővettem a dobom és beálltam a dobolók közzé. Hihetetlen élmény egy dob hangja is, nemhogy az,mikor több dob egymást erősítve szól. A dobolás mellett kaptunk sámán bor s egyéb szíverősítőt is. Végig csináltuk a különféle szertartásokat. Az egyiknél mindenki körbement a csoport tagjain, elmondta a kis mondókáját s megöleltük egymást.

        Nem is lett volna ezzel semmi probléma, de volt egy idióta csávó, aki egyszerűen nem akart leszállni Ágiról,már napközben is túl kedves volt, az ölelkezős részt meg végképp túltolta. Igyekeztem kultúrált maradni, és nem elküldeni melegebb éghajlatra. Mi voltunk az újak, így Ági sem akarta leordítani a haját, próbálta kulturáltan távol tartani, a szerteáradó szeretet közben mégsem kéne talán agyonverni. Öntörvényű egy jószág, de hát nagy az Isten állatkertje, s míg nem körülöttünk rohangál tőlem elfér. De igazság szerint még maga vezető sem boldogult vele, a végén már arrább lökdöste, hogy férjen már meg a bőrében és ne zaklasson senkit.
Végül emberünk kidőlt, s a legzavaróbb tevékenysége a horkolás maradt, amit szerencsésen elnyomtak a dobok. 

         Az est folyamán avatást nyert a dobom, ami közben elég intenzív érzések kavarogtak bennem. Először is szorító érzést, kvázi egy görcsöt éreztem a gyomromban és a mellkasomban, mi végül szó szerint térdre kényszerített, így hajolván meg az őselemek - föld, tűz, víz, levegő, - előtt. Különféle megerősítéseket kaptam, a szeretet és a hit erejéről, ez a kettő a kulcs, használjam őket. Időről-időre, mindenhonnan ez érkezik vissza felém. 
Leírhatatlan, felemelő érzés volt az avatás és az egész ünnep. A felszentelése után teljesen máshogy szólt a dobom, amint bekapcsolódtam a többiekhez.

      Igencsak tekintélyparancsoló hangja lett a paripámnak. Másképp szólt, s másképp is hatott. Dobolgatok magamnak csukott szemmel, s egyszer csak odatornyosultak körém a többiek, előttem, mögöttem, fölöttem,körülöttem mindenhol más valaki dobja szólt egyfajta mély, intenzív rezgés hullámot generálva a társaságban. Az este során mindenki kipróbálhatta a dobokat, a végén egy adott ember vezetett, s az ő ritmusát követte a többi dobos. Egy óra körül lett vége az eseménynek, aki akart még maradhatott a tűz körül, dobolni, vagy melegedni, míg az le nem égett. Kettő körül kerülhettünk ágyba.

      Másnap, összepakoltunk, lementünk a közös helyiségbe és beszélgettünk a többiekkel. A korábban említett Antikát leszámítva, mindenki szimpatikus volt a közel húsz főt számláló csoportból. Legtöbbet Györgyiékkel diskuráltunk, akikkel kb egy időben érkeztünk meg a hétvégére. Az itteni kutyákba egyszerűen beleszerettünk, a végére már majdnem mindnek tudtuk a nevét, etettük őket a maradékokkal. Ők folyton bújtak, mi pedig egyre simogattuk őket. Megannyi szeretettet adtak, igazi hálás kutyák voltak, nem úgy mint a városi ebek, akikre rá sem lehet nézni. 

        Jóízűen megreggeliztünk, bepakoltunk a kocsiba, majd megköszöntük a hétvégét és szépen sorban elbúcsúztunk a többiektől. A kutymókat és a lovakat sem kihagyva a sorból, utóbbiak még egy egy szelet almát is kaptak búcsúzóul. A megismert emberek, s maga a hely miatt már megérte eljönni. Azért be kell valljam, nem volt egy csodatábor, de a tűz körüli estének, azért megvolt a lenyűgöző varázsa, miképp az egész hétvégének is.
       A dobról, s amiket azóta megtapasztaltam vele nem is beszélve. De ez már egy másik történet ;)