Első olvasatra arra a bizonyos kapuzárási pánikra, de legalább is a „Jajj de öreg vagyok és most véget ér a világ!” sztoryra következtethet az olvasó. Ám szó sincs ilyesmiről. Bár szép szám a harmincas, és ami utána jön, de ez már nem kelt bennem pánikot. Ellenben Január 31. napján, szó szerint kidőltem, ledöntött a lábamról egy heveny vírus, és azt mondtam a fiúknak, nincs tovább, ez táppénz. Szédültem, fájt a fejem, torkom, ment a hasam, én meg utána. Mikor már hányinger kerülgetett feladtam a harcot és átadtam a munkát a többieknek.

    Ez így mind szép és jó, nah jó, annyira talán mégsem…, - hisz nekem nincs Debrecenben háziorvosom. Ez idáig legalább is nem volt. Hát mit csinál a tanult informatikus? Pont azt, amit a tanulatlan; google a barátunk segítségével kinyomozza, hogy melyik körzetbe, mely doktor alá is tartozik. Így tettem én is. Hólt kórosan átbattyogtam a legközelebbi rendelőintézetbe. Elég alapos, tapasztalt doktornőt sikerült kifognom, bekérték az összes igazolványomat, majd kikérdezet, saját s családom kórtörténetét illetően. Nem írt fel antibiotikumot, amiért hálás voltam, - sosem hatnak, - cserébe kaptam köptetőt, algopyrint és flektort, illetőleg egy beutalót a laborba.

     A hét nagy része ágyban fekve, orrfújással és köhécseléssel telt, a gyakori fejfájást nem említve. Épp így esett ez Február elsején a születésnapomon is. Nem mondom kedvezőbb körülmények közt is telt már e jeles nap. Nem volt itt buli kérem szépen, sem torta sem üdv rivall, a tavalyi 30-ashoz képest, olyan volt, mint egy rosszabb hétköznap. Leszámítva a millió facebook üzenetet, amit innen is köszönök. Talán mégis öregszem s eltörpül már a szülinapi láz. Ez az alkalom is, belevész a hétköznapok homályába, főleg így, hogy örültem annak, hogy létezem, s néha még az orromon is lélegzem. Hát így esett az esett, hogy betöltöttem a 31-et. Ahogy kedves cimborám mondaná, harminc fele hazafele. Még szerencse, hogy időben letettem a hétvégi buliról, és nem vettem meg a jegyeket a jó kis Droplexre.

     Én naiv azt hittem, hogy nem jön már rosszabb. Míg nem erre jócskán rácáfoltam, bizony Én. Én marha! Összeettem egy csomó olyan dolgot, amit a gondosan betartott kis epediétám számára tiltólistás volt; csütörtökön wasabi, running sushi – all you can eat, ami után kis híján mindketten hánytunk, nem hiába nem akartam idén menni. Majd pénteken jó kis hazai csirkepaprikás, szombat reggel paprikás főtt szalonna, ebédre babgulyás, estére halászlé, mindenre a koronát egy cent krémlikőr tette fel. Ami után már éreztem, hogy nem kellett volna, sem ez, sem úgy az egész elmúlt pár napi menü.

     Jött a migrén, elég hűséges nyavalya, mert kitartóan mellettem volt úgy három napon át, hol jobban, hol kevésbé támogatva nyomoromban. Vasárnap reggel már hányingerem volt, s rohangáltam imát mormolni a porcelán istenséghez. Mondanám, hogy miután kiadtam magamból mindent, megkönnyebbültem, de nem így történt. Egész nap az ágyban feküdtem, rá nem bírtam nézni az ételre, estére lett csak jobb a helyzet. Másnap, hétfőn sorozatos hasmenéssel fejeltem meg mindezt, mintha csak egy átfolyó csatorna lenne a kis testem.  Fejfájásunk még mindig velem volt, alig vártam a munkaidő végét, hazajöttem és ágyba hulltam….

     Este ébredtem csak fel, amikor is elhatároztam, hogy ideje lesz feltámadni, ez nem mehet tovább! Ez így csak egy lassú haldoklás, és fiatal vagyok még ehhez! Egy sugallat azt mondta menjek le a levegőre, este kilenckor valahogy nem ez a napi rutinom, de megtettem…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Én is ;) De ez már e következő bejegyzésem alapja.

     Legyen annyi elég utószó gyanánt; nem ez volt a kedvenc szülinapi időszakom. Elég kiadós lecke abból, hogy jobban figyeljek oda magamra, és arra, hogy mit eszem. De jelentem megmaradok!