Habár ezt a cikket már egy hónapja megírtam, és az eset sem éppen tegnap történt valamiért mégis húztam halasztottam a nagy vallomást a kis balesetemről. Ma beléptem a blogomba, ami végül is feltette az i-re a pontot;

 "Üdvözöljük! Folytassa, ahol abbahagyta!"

Úgy döntöttem engedek neki;

     Vajon létezik, olyan, hogy kegyes hazugság? Vagy hazugság a jó érdekében? Hazugság azért, hogy megvédjünk valakit, aki fontos számunkra? Ferdítetted már el úgy a valóságot, hogy senkinek se árts vele? Hazudtál már a családodnak, a munkahelyeden, a főnöködnek, a kollégáidnak, a barátaidnak, a legkedvesebb szomszédodnak?

     Én most megtettem! Egyáltalán nem vagyok büszke rá! Sőt szégyellem magam miatta, de úgy éreztem, hogy muszáj volt. Meg kellett, hogy védjem az ügyben forgó illetékest. De ha őszinte akarok lenni magamhoz, - ezen túlmenően,- egyszerűen nem bírtam volna el a sok jó szándékú okos tanácsot, és véleményt, sem a sajnálkozó tekintetek súlyát. Magával az adott ténnyel sem sikerült még megbirkóznom, így lassan két hónap távlatában.

      Őszinte elnézést kérek mindenkitől, aki előtt elferdítettem az igazságot! Csak most jutottam el arra a szintre, hogy színt valljak a történtekről.

      Ugorjunk kicsit vissza az egész elejére. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, már jól ismerheti Zselét. Ági hat éves amstaffját, aki úgy két éve teljesen rabul ejtette a szívem. Hatalmas volt a szerelem, talán még a saját kutyáinkért sem voltam ennyire oda gyerekkoromban, mint érte. Mivel időnk nagy részét a munka miatt amúgy is a lakásban töltjük, szerettük volna, ha a kutya is velünk él.

         Valamikor nyár közepén indult az integráljuk Zselét projekt, ami eléggé felborította az addigi rutint. Hisz reggel le kell vinni, sétálni, meg kell etetni, elintézni, hogy kakikáljon...  Itt álljunk meg egy szóra! Sosem hittem volna, hogy egyszer bárkinek is szuggeráló árgus szemekkel fogom mantrázni, hogy kaksizzál már légy szíves. S fennhangon imádkozni, hogy elintézze végre a dolgát. Mi több vizsgálódó tekintettel tekintgetek majd az ürülékére, hogy vajon egészséges csomagot sikerült e kidolgoznia. Mi több a végterméket még be is zacskózom. De hát a kedvencekért mindent.

     Főleg egy kiadós hasnyálmirigy gyulladás után, ahol az sem volt biztos, hogy a kutya megmarad. Speciális diétán volt hetekig, szinte jobb kaját evett, mint mi. Külön menüt főztünk neki, ami csirkemell rizzsel, vagy tésztával, csirke nyesedék vagy combból állt. S reménykedve húzgáltuk a méregdrága orvosokhoz, akikbe azóta eléggé megingott a hitem. Meló után rendszerint igyekeztem haza, hogy le tudjam vinni, megetessem, kaksizzon, ha reggel nem sikerült. Biztosítva volt a napi többszöri séta, mind a kutyának mind nekem.

     Legutóbb szó volt róla, hogy a napjaim nagy része az edzés és a diéta körül forgott, most kiegészíteném az eb-ügyekkel, mint harmadik cseppet sem kevésbé fontos tényezővel. Szóval kb minden a kutya, a diéta és az edzés körül forgott, de szó szerint. Vásárolj be magadnak, neki, főzzél magadnak, neki, vidd, le hozd fel, eddzél. Húzós volt, de élveztem, mert végre ott volt ő is velünk. Imádott az erkélyről nézelődni, sétálni, szaglászni, boldog volt, hogy végre velünk lehet.

      Munkahelyen volt egy rizikós, korábban már kudarcba fulladt projekt, amiben megígértem, hogy besegítek Laci kollégámnak. Ez a tipikus, önként vállalt, tátott szájjal a f.szerdőben történet. Borítékolható volt, hogy nem lesz gyors és fájdalommentes, ám lassú lesz és szenvedős. Körülbelül 24 órán át tartott a történet. És mi végig fogtuk közben a kezét. A legrosszabb, hogy nem is rajtad múltak az események, te elindítottad a folyamatot, majd szépen vártad a csodát, hogy végez, és teszem, azt jól is végzi a dolgát.  Jó kis türelemjáték volt, aminél alapesetben biztos, százszor felidegeled magad, és kikészülsz, hogy mégis miért nem megy ez a szar, és mi tart órákig. Ezért maradtam végig Lacival, hogy ne egyedül szívjon. Tudományosan bizonyított tény, hogy mindig jobb úgy szívni, ha valaki veled együtt szív, és nem vagy egyedül a problémáddal.

     Valamikor reggel 10 körül végeztünk is, az előző nap 8 körül kezdett munkával. Közben azért néha sikerült be-bealudni, 10-20 percekre. Mondanom sem kell, hogy nem voltam túl kipihent. A kutya velem együtt virrasztott, ő valamivel többet durmolt azért, de időről időre felébresztettem a mozgolódásommal. Ági éjszakás volt, így csak valamikor reggel ért haza. Próbáltam aludni, de nem sikerült, valami irtó hülye ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy mosni kell. Beüzemeltem a mosó-masát. Közben a kutya valahogy bement a szobába Ágihoz, ahonnan alapjáraton ő ki van tiltva. Próbáltam kihívni, hogy be tudjam csukni az ajtót, hogy a kis alvó Csipkerózsikánk, ne kelljen fel a mosógép zajára. De ő megmakacsolta magát és szokásához hűen eldőlt, mint egy krumplis zsák, ami halottnak tetteti magát. Máskor is eljátssza ezt, olyankor úgy kell kézzel arrább húzni, vagy elkapni a grabancát. Most is így történt, megfogtam a nyakörvét, hogy akkor gyere, de rám morgott. Elengedtem, majd visszafordultam, hogy – Még morogsz is. S ahogy nyúltam felé ő reflexből ráfogott a kezemre. Megharapott.

     Először fel se fogtam, olyan gyorsan történt az egész, egy éles fájdalom térített csak magamhoz, s a kép ahogy látom a vérző kezem. Látszott, hogy az egyik seb túl mély lehet, rendesen beleszaladt a foga a húsomba. Sokkot kaptam. Ági kiugrott az ágyból. A kutyának is leesett, hogy mi történt, nem győzött sunyulni, megbánó kutyafej stb. De engem jobban érdekelt, hogy vérzek. Zsebkendőt rá. Majd gyorsan aloe verát, az segít megállítani a vérzést. Emlékszem apukám aloe verával gyógyította a tenyerét, amikor átharapta a kutya, játék közben.

     Mondanom sem kell, hogy hatalmas volt az ijedtség, és a sokk. Megállás nélkül sírtam. Nem értettem mi történt, miért tette, mi lesz így. Menjünk orvoshoz, vagy begyógyul, mennyire lehet mély a seb. Sok minden lezajlott akkor és ott bennem. A dolgon nem segített az sem, hogy nem aludtam egész este.

      Délután Ági unszolására elmentünk a háziorvoshoz, hogy mégis mondjon rá valamit. Úgy voltam ad egy tetanuszt és annyi. De nem rendelt. Az egyik ápoló elküldött minket a sürgősségire. Már azt is megbántam, hogy egyáltalán elindultunk, legszívesebben hazamentem volna, de Ági nem hagyta. A kórházban felvették, hogy kutyaharapás történt. Kiderült, hogy két hét megfigyelés vár a kutyára, ezen még jobban lesokkolódtam, folyton az járt a fejemben, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy bejöttünk, és bevallottuk. Mi van, ha elaltatják a kutyát, mi lesz vele, minek kellett bejönni, meggyógyult volna magának a seb. Igazán nagy riadalom akkor indult el bennem, mikor közölték, hogy körbemetszik a sebet. Ekkor túlzások nélkül beütött a totálkár, és a tiltakozás.

      - Engem tutira nem vágnak meg, nem lesz ebből még mélyebb és nagyobb seb. Minek jöttünk ide? Lépjünk le, de gyorsan! Félek! Nem hagyom, hogy körbevágják. Így is elég mély. – Nem is tudom Ági hogy bírta ki ezt a sok rinyálást.

     Közben felhívtuk az orvostanhallgató barátnőt, aki megnyugtatott, hogy egy két centivel tuti szélesebb lesz a seb. De ne féljek nem fog fájni, és muszáj, hogy kitisztítsák, mert rámehet a kezem, ha nem hagyom. 

     Szerintetek nyugodtabb lettem? Hát nem!

 Sírva mentem be, nem zokogva, de folyt a szememből a könny, megállíthatatlanul. Iszonyatosan féltem.

      Nagyon kedves és vicces volt a doki. Megkértem, hogy ne vágja, de nem volt apelláta, muszáj volt. Látta, hogy mennyire félek, és teljesen kivagyok, Próbált poénos lenni. – Van itt egy kis zsírsejt, ezt ki kell vágnunk, mert a zsírsejtek nem szeretnek gyógyulni, egyszerűen elhalnak. Így egy gramm zsírtól már meg is szabadult. Hatásos fogyókúra, mínusz egy gramm. Otthon lehet ellenőrizni a mérlegen.

     Sajnos nem tudtam nevetni. Fejben belül, már minden lezajlódott, volt ott miatyánk és egyéb fohászok, az összes angyalok behívása, segítség kérés, reikizés. Előzőleg még Nikinek is szóltam, hogy gondoljon rám, mert félek. De meglepő módon nem fájt a vágás, sem a varrás. Hatott az injekció, amit persze éreztem, de én kb. halálnak halálára készültem. Valóban nagyobb lett a seb, jóval nagyobb, nem mertem odanézni, csak néha és félve. Mint később kiderült két öltéssel varrták össze, hosszra olyan 3-4 centi között lehetett. Hazamentünk!

     De ezzel nem ért véget a történet, bár a legrosszabb részén talán már túl voltam, ha a lelki tényezőket nem vesszük figyelembe. A folytonos őrlődés a miérteken, a trauma, hogy megharapott egy kutya, nah, de épp Zselé, a sokk, hogy abba kell hagynom az edzést, mert ezzel a kézzel képtelenség. Pont a jobb karom belső felének közepét kapta a kutya foga, ami azért szívás, mert minden apró csuklómozdulat oda hat. Megtanultam bal kézzel enni, hamar rájöttem, hogy egy szelet sajtot sem vagyok képes vágni jobbal. Hogy vigyáznom kell ne érjen hozzá se víz, se semmi. S óvatosan forgassam a kis kacsómat. Nem tudtam egyedül fürdeni, sem mosogatni. Olyan voltam mint egy béna félkarú rabló.

     Hát ezért bőgtem a Nagyerdőn, ezért hagytam abba az edzést, ezért váltam egy gaz hazuggá. Nem akartam, hogy megtudják az emberek, hogy mi történt. Féltettem a kutyát, meg akartam védeni. Ha úgy tetszik még a hírnevét is óvtam. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Hogy tudok e valaha ugyanúgy nézni rá vagy más kutyákra. Hogy visszakerül e hozzánk a lakásba. Hogy megtartjuk e. Hogy mi lesz vele, mi lesz velünk.

         Teljes lelki összezuhanás lett a fentiek eredménye. Még ebben a pillanatban is elfátyolosodik a tekintetem, ha rágondolok erre az egészre. Nekem Zselé volt a minden, a nagy szerelem, a közös gyerek, akinek két anyja van egyszerre. Sokszor úgy tűnt már-már szinte jobban szeret, mint Ágit. Másod gazdivá léptem elő. Két évig milliószor aludtunk együtt, ő vigyázott rám mindig a betegágyamnál. Nagyon fontos volt a kutya, és nagyon közel került hozzám. Ezért is kemény trauma ez az egész sztori. De hát mégiscsak egy kutya, még ha emberként, családtagként kezeljük is őket.

     Azóta a kertesben tölti a napjait, néha meglátogatjuk. Nem utáltam meg, ugyanúgy szeretem, aggódom iránta, és nagyon sajnálom, hogy ez a történet így alakult. Azt is, hogy nem lehet velünk, s hogy egy rossz lépés miatt az egész kutya le lett írva egy szinten. De nem tudnám újracsinálni ezt. Bármennyire is családtagként van kezelve, ő mégiscsak egy kutya, ösztön lény, náluk egy ilyen harapás semmi, de az én kezemen még mindig jól látható és mélyen érezhető a heg. És attól tartok ezt a sebet nem csak a kezemen hordom. 

  2018.10.03