Ezer éve…. körülbelül ennyi ideje nem írtam ide. Mindeközben persze zajlott az élet annak rendje és módja szerint, egy-egy kósza cikkbe még bele is kezdtem, de valahogy befejezetlenül maradtak. Eme mély hallgatásnak nem igazán volt különösebb oka, nem sztrájkoltam vagy ilyesmi, egyszerűen csak így alakult a dolog. Most sem szeretnék féktelen ígérgetésekbe kezdeni, és letenni, a nagy esküt, hogy de bizony én mától minden nap, mert nem, és ez nem is erről szólt. Az írás számomra az önkifejezés egy módja, kell, hogy szárnyalhassak, kell, mert jól esik, jó érzés, önbizalmat ad, magával ragad, kihozza belőlem a kimond(hat)atlant. Ez is én vagyok! Meg persze ennél még sokkal másabb, kevesebb, és több is… 

     Igazából, ha belegondolok kis túlzással azóta írok hol naplót, hol verset, hol blogot, mióta , - azt nem állítom, hogy olvashatóan és helyesen, - , de írni tudok. Nem egyhuzamban, rövidebb és hosszabb megszakításokkal, de időről időre mindig bennem van az, hogy írni kell. Azt hiszem így nyilvánul meg a magam belső kis kreativitása.

     Hatalmas jó érzés, ha valaki megállít a munkahelyen vagy rám ír az „arcképcsarnokban”, hogy olvasott, és de jó volt ez a cikk, jót nevetett vagy épp sírt rajta. Persze ugyanakkor csesztek is már le az írásaim miatt. Valahol ha a világ felé fordítod az orcádat, megnyílsz és kiteregeted a dolgaid felvállalod a buksi simit és az arcon csapkodást is. Szerencsére inkább az előbbi a jellemző.   

Szó ami szó, most újra itt. Olvassatok bátran, ha van kedvetek hozzá!