A hetem;

   Továbbra is fenntartom, hogy érdekes folyamat a hétköznapokba való visszatérés. Mikor jönnek az apró kis kihívások, amik arra tanítanak, hogy csináld, ne add fel, ne térj le. Maradj nyugodt, és békés. Ehhez képest csütörtökön, jött a saját mumusom, az ismeretlentől való félelem, az új, a változás. A munkahelyemen volt egy telefonkonferenciánk, ahol egy teljesen új technológiát mutattak be nekünk. Már az elején elvesztettem a fonalat, és sokkot kaptam, hogy ajjaj, ez nehéz és bonyolult.
Egy valóban összetett dologról van szó, ami kvázi szembe megy azzal amit több, mint tíz éve csinálok. 

Te Jézus Úristen! Fuss, rohanj, menekülj!

- Tiltakozott az egom. A már jól berögzült módon megijedtem, hogy erre én nem vagyok képes. Menni kell innen máshova. Ellenben már tudtam, hogy ellenállnom és lázadnom ellene teljesen felesleges. Ez a jövő, nincs mese, ez lesz, és kész. Kellett egy kis idő,hogy lenyugodjak, és nyugtázzam azt is, hogy vagy beleásom magam mélyen és megtanulom, vagy váltok, és mást csinálok majd. Nem kell félnem, van megoldás, több is. Mire hazaértem, elmúlt a vészharang kongása. Tudtam, hogy a kezemben van a döntés, van időm, arra, hogy megismerjem ezt, eldöntsem tetszik e, akarom e csinálni. Vagy ha ezt nem, akkor mégis mit. 
    Máskor egy ehhez hasonló dolog napok, hetek, akár hónapok para hullámát indította volna el bennem. Nagy adag kétségbeeséssel, dühvel, lázadással, ellenállással, és fájdalommal. Nah meg persze bőgtem volna egy sort, azon, hogy mégis mi lesz, hogy lesz, és de miért.
      Haladunk a korral, kijár a vállveregetés. 

    Következő pont, szintén csütörtökön, amikor nem tudtam kitenni facebook-ra az előző cikkem, egyből belém állt az ideg. Majdnem szétvertem az egeret. - Ne tedd ki most, még ne, majd később. - Mély levegő, rendben, hagyom. Szétvet a feszültség, mozognom kell, hogy levezessem. S azzal elkésvén az akkori buliból neki álltam tornázni egy polifoam-on. Tudtam, hogy nincs mese, ez most kell. Illetőleg most kell csinálnom, hogy ne terjedjen tovább a feszkó. Jelentem hatásos művelet volt. Indulatkezelés - tanulandó, de alakul. Legalább már értem, mit kell tennem, és miért van ez. Ha nem vezetem le a felesleges energiáimat napi szinten, az előbb utóbb összegyűl, és kontrollálhatatlan módon tör utat magának. Röviden robbanok, kiakadok.

   Péntek; végre sikerült összehoznom egy eseményt a csoportban spiri-biri telkó néven. Egy éve vártam már ezt a pillanatot. Nagyon sokszor szerettem volna összehozni a Csodatáboros bandát, a kis spiri családomat. De valahogy mindig csak egy ötlet maradt és nem lett foganatja. Épp ezért az idei tábor után azt mondtam, hogy péntek 5 óra, aki bújt, aki nem én megyek. Így is lett. De előtte még elszaladtam edzeni, másodszor is a héten. Izgultam, hogy minden beleférjen az időbe, befejezzem a munkát, felhívjam anyukámat, eljussak edzeni és visszaérjek időben a telefon partyra.
      Ez az időbeosztás és hogy ne izguljam, aggódjam szét magam, amikor szorít az idő, két kézzel fojtogat. Újabb tanulandó nagy feladat. Ez még baromi rosszul megy. Igaz, hogy van mögöttem harminc év rutin az e fajta idő-para  stresszelésben. Egyszerűen beüt az, hogy idő van, el fogok késni, rohanni kel, de ide kapjak, oda kapjak, ezt csináljam, azt és ketyeg az óra, kiugrik a szívem a helyéről, elönt a feszültség, széttép, ideges vagyok, megemelem a hangom, kiver a veríték, gyorsul a pulzusom, plafon közeli állapot, de nem is ideg ez, hanem kőkemény izgulás. Türelmetlenné válok, és nem úgy reagálok a környezetem felé, ahogy kellene. Most is előjött ez bennem. De érzékeltem és igyekeztem megfékezni, és visszatérni normál szintre. Nem mondom, hogy pofonegyszerű ez. 

    Megérkeztem a terembe, kicsit többet futottam, kb 9,5 percet. Már nem ömlött rólam olyan, szinten a víz, mint előzőleg. Sorra vettem közben, hogy a 10 perces műveletből már kész van a tizede, - óhh ez nem túl motiváló, sőt még túl sok van hátra.  - Majd később, éljen, már meg van az ötöde, - ez az megcsinálom, harmadánál járok. - Kibírom, megvan a fele, már nincs sok. - Kétharmad juhhuuu. És valami elmebeteg ötlettől vezérelve az utolsó két percben rákapcsoltam jóval nagyobb fokozatra. Hamar éreztem nem biztos, hogy okos dolog volt. De végigcsináltam. Határfeszegetés; sikerült. Biciklizés, ellipszis tréner,  megvagyunk, futás haza. Még le kell zuhanyoznom, átvedleni, enni valamit, gyertyát gyújtani, felkészülni. Nem semmi futam volt, verseny az idővel. 
   Meg kell tanulnom hinni, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódnom az időn, és ha kések akkor sem dől össze a világ. Ez számomra nem könnyű. 

     Minden összejött, eljött az idő; viszont nagyjából mindenki visszamondta, aki jelentkezett, hogy jön. Rettentően izgultam, lövésem sem volt arról, mi lesz, mit fogok mondani, miről beszélünk, csak hogy majd lesz valahogy. Ott ültem egyedül a csoportos messenger hanghívásban. Majd nemsokára bejött Pintyő, és mondta, hogy ő majd csak később tud becsatlakozni, beszéltünk pár szót, majd elköszönt. Aztán Emese is belépett, épp nyaralás közepén van a családdal, biciklitúrára készül a fiúkkal, de előtte van pár perce. Így vele is sikerült váltanunk pár szót. 
    Majd vártam, és vártam, közben éreztem, hogy nem biztos, hogy leszünk többen. De már az is örömmel töltött el, hogy végre elindult valami. És még két társam hangját is hallhattam. Három gyertya égett az asztalon; egy Ildó gyógyulásáért, - akit a napokban műtöttek fogcisztával. Sajnos ez a műtét komolyabb volt, mint gondolták, az egész arcürege érintve van, és időbe telik míg begyógyul, helyreáll. Ráadásul nem szabad beszélnie, hajolnia, orrot fújni semmit. Pár szótól, amit a műtét után mondott csak rosszabbodott a  helyzet, vágnak a varratok és egyéb kellemetlenségek. Mihamarabbi gyógyulást kívánok neki innen is! Legyen úgy, ahogy neki a legjobb!  A másik két gyertya, az angyaloknak és a csodacsapatnak égett.

    Mivel senki nem csatlakozott a beszélgetéshez, igyekeztem hasznosan eltölteni az időm. Nem jött elő bennem a türelmetlenség, az értelmetlen agyalás, nem voltam dühös, hogy senki sem jött, nem estem kétségbe, nem éreztem rosszul magam. Alapjáraton elvárások nélkül indult ez a telefonos projekt, úgy voltam vele, hogy ha már csak egy ember is belép, akkor jól elbeszélgetünk. Ha esetleg senki nem jönne, akkor majd elleszek magammal. Hamar eszembe jutott, hogy akár kezelhetném is az Ildit. Elkezdtem nyomni neki az energiát , Reikiztem őt. Egyfajta mélyebb állapotba kerültem, kvázi meditációba, ahol találkoztam vele, megköszöntem neki mindent, amit tőle kaptam, gondolatban jól megölelgettem, mihamarabbi gyógyulást kívántam neki. 
      Megjelent lelki szemeim előtt a fehér templom, ami valójában a táboros társaimat, és ezt a közösséget jelképezi. Szépen kitakarítottam, megtisztogattam, végig hintettem programozott vízzel, friss virágot tettem az oltárra, levegőt engedtem be, és hagytam, láttam, ahogy feltölti az egészet a fény. 
   Táborosok, tudjátok, hogy ide ebbe a képzeletbeli templomba bármikor visszatérhettek, amikor szükségetek van rá, vagy kedvetek tartja, esetleg nehézséget tár elétek az élet. Ez a mi kis templomunk, bármikor töltekezhetünk itt. 

    Apropó tanultam egy nagyon jó technikát, amit táborosok és nem táborosok, egyszóval bárki bátran kipróbálhat, mert nem nagy hókuszpókusz, ám hatásos. módszer. Mikor sok negatív hatás ér, aggódás, félelem, idegesség, vagy másokról átjövő negatív érzelmek, gondolatok, - elképzelem, hogy gyökeret eresztek magamból a földbe, és levezetek oda mindent, de mindent. Az anyaföld a képzeletemben földeli, levezeti azt, megszabadít tőle. Ha ez megvolt, elképzelem, hogy egy fehér, vagy aranyszínű fény jelenik meg fölöttem, - jöjjön ez a napból, Istentől, univerzumból, lényegtelen, - csak hagyom hogy áramoljon, körbe vegyen, kívül és belül, beragyogjon  és ez a fényesség feltölt teljesen. Hozzáképzelheted azt is hogy egy hasonló fény indul meg a szívedből, és tölt meg szeretettel tetőtől talpig.
   Ha van kedved gyakorold ezeket bátran, elég jó cucc, jól működik és segít. Mikor gáz van én ezt használom. 

   Visszatérve a telefonkonferenciához, elővettem a sámándobom és doboltam kicsit rajta, a szomszédaim legnagyobb örömére. Mikor már teljesen lemondtam róla, hogy bejöhet bárki is, megjelentek az emberek, Pintyő, Rita, Erika. Így végül mégiscsak tudtunk beszélni arról, hogy kivel mi a helyzet, hogy vagyunk, miképp éljük meg a visszazökkenést. Annyira jó volt hallani a többiek hangját. :)

      A pénteki napom továbbra is tartogatott még meglepetéseket. Este nyolckor kezdődött Karesz kollégám búcsúztatója. Indulás előtt szembesültem azzal, hogy nincs meg a mobil stick-em, - ez egy céges eszköz, ami segítségével bárhol, bármikor netet lehet csiszolni a laptophoz. Épp ügyeletes vagyok, így ez egy elengedhetetlen mankó ilyenkor. Átkutattam mindent, a táskáimat kétszer, lementem az autóhoz, azt is. Már így is késében voltam, és még boltba is kellett mennem. Elöntött az aggódás, és izgalom hatalmas hulláma. Olyan szinten hogy többször éreztem egy szorító érzést a szívemnél.

     Visszamentem a munkahelyemre ott is felkutatta mindent újra és újra kipakoltam a táskáim összes zsebét. Megnéztem az asztalom a szekrényeket, még a recepción is megkérdeztem. Sehol semmi... Elhagytam. Hogy fogom ezt előadni a főnökömnek? Felhívtam Ágit, hogy ez kapufa, ennyi.... erre mondta hogy épp most nézi át a harmadik táskát, ami velem lehetett, és megvan. 
      Megnyugodtam, hazavezettem, letettem az autót és már indultam is a fiúkhoz a búcsúra. Még ennivalóért is meg kellett állnom, kések vagy egy órát. Utálok késni, és sietni. Ennek a helyzetnek a kezelésében teljesen megbuktam. KO.... De valamit tanítottak még erre is a táborban nekem;

       A bátorság sokszor csak egy mondat a nap végén;

HOLNAP ÚJRA MEGPRÓBÁLOM!!!