Árnyékból a fénybe

Keresem magam, de nem találom,
Sodródom, az árral, néha szemben állok
Az egész világgal
Előre lépek, majd vissza kettőt
Egy helyben toporgok

Friss levegőt
Így aligha kaphatok
Négy fal a tömlöcöm
Míg bebörtönzöm
Önön magam

A mindennapi mókuskerékbe-törve
Lehorgonyozva egy feneketlen gödörbe
Nem látván, hogy egy ugrásra tőlem a talaj
Ha akarnám, lehetne minden, de minden Hawaii

Csak tenni kéne
Egy kicsit menni kéne
De nem haladok, inkább csak halódok
Holott csak bennem, csak magamban csalódok

A változás, hozná a megváltást
Hát miért? Miért állok ellen neki?
Normális vagyok, én ember???

Mikor megtehetem
De mégsem teszem
Csak magam eszem,
S fénykorom nagyját
Így tengetem,
S fecsérlem el
Az életem javát

De lesüt a fény rám
S én csak állom
Mintha ez lenne az,
Az én igazi világom

Kinn a zöldben minden más
Essen vagy süssön, fújjon vagy hulljon
Rajongva ujjong a szív
Mert végre érzi, hogy él
S remél, hogy így is lehet

Hisz csak eképpen él igazán bennünk a lét
Ragyogva, és halhatatlan
Táncol körbe szakadatlan
A szeretet fénye örök s lankadatlan

    Nem mindig csak szárnyalás van ám. Én is megélem a magam hullámvölgyeit. Így van ez jelenleg is, csodák ide vagy oda. Az én egom is dolgozik ezerrel, és alig várja - az Eckhart Tolle-tól már ismert, - fájdalomtest, hogy utat törhessen magának. Türelmetlenség, düh, harag, nyűgösség, semmi sem jó, általános rosszkedv, és nem találom a helyem állapot. Talán neked is ismerős lehet. Épp egy ilyen pillanatomban született a fenti kis versike is.
/Megjegyzem ezer éve nem verseltem már/

    A napokban sűrűn volt ilyen gyilkos érzésem, talán a piros betűs női ünnepek is közrejátszottak némiképp ebben. Persze, hogy nyűgösebb az ember, mikor a méhe is le akar szakadni. Noh de ez sem elég jó kifogás vagy magyarázat, mindinkább nyafogás.  Volt, hogy már sírni volt kedvem, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag, és már Ági szólt rám, hogy nyugalom, ez csak a fájdalomtest. Minden rendben! Akkor némiképp leesett, hogy valóban.... mély levegő, ideje visszatérni a jelenbe. 

    Ma is elkapott ez az érzés a munkahelyen, mikor szinte falként omlik rád a feszültség, és valami nagyon nem jó. Hát nyúltam én mindenhez már, leginkább a fejemhez, hogy hajj atyám segíts, qrva messze vagyunk már a táboros nyugitól, az örök zen érzésétől. Ezen csak még jobban kiakadtam. Egy hónapja még úgy jöttem haza, hogy szeretném örökre megtartani, azt a békét, nyugalmat, szeretetet, azt a csodát, amiről már olvastatok. Hát ehhez képest, olyan éles, íves kanyarban kanyarodtam vissza a materialista hétköznapok világába, mint a huzat. 
    Persze jött is a vészharang - dingg-dingg, - mégis mit vársz, ha nem csinálod??? Ha semmit nem csinálsz abból, ami ehhez a jóléthez vezet? Bár végig buliztuk a campus fesztivált, edzeni nem voltam, nem meditáltam, nem kezeltem magam, nem hallgattam mantrákat, nem foglalkoztam semmi spiri-biri dologgal. Hát így nehéz...

    Jött a kérdés mit csináljak??? Rá a válasz kérj segítséget fentről, az angyaloktól. Nekem sem kellett kétszer mondani. Imádkoztam, kértem, gyökeret vertem, töltöttem magam fénnyel és nappal, megfürödtem a négy elemben, hogy tisztuljak, elképzeltem a templomot, programoztam vizet, hallgattam mantrát. Sorra gyorsba, mindet, ami eszembe jutott....
     És most jól vagyok!