Folytatás...

    A Bükkszentkereszten tett csoda túra során bezsebelt élmény és energiahegyektől felvillanyozva tértünk vissza a  kollégiumba. Legnagyobb meglepetésünkre egy spirituális tábor zajlott épp abban az épületben, ahol az éjszakát töltöttük. Joy napok - írták egy lapon, - de nem, nem az a kuponos verzió. Rengeteg fehér ruhába öltözött ember lepte el a környéket,  később láttuk, ahogy meditáltak, énekeltek az utcára nyíló teremben. Még viccelődtem is Ágival, hogy beülhetnénk egy-két meditációra. De inkább egy kis esti lazulós olvasgatás mellett döntöttünk.   

    Vasárnap szépen összepakoltunk, kijelentkeztünk és Lillafürednek vettük az irányt.

Kis hezitálás után én vezettem, csak hogy szokjam én is a kanyargós részeket. Hát ööö néha azért kellett kapaszkodni mellettem. Még jó, hogy Ági általában türelmesebb fajta e téren.  Egyszer megszólal, - Vigyázz!!! - Hát én úgy összefost@m magam, sehol sem láttam azt, hogy mire, aztán kiderült, hogy trafi volt felettünk. Mondjuk ez nem hozott sok megnyugvást az épp kiugrani készülő szívemnek. A cink ezen az úton, hogy a biciklisek és a gyalogosok előszeretettel használják, ami önmagában nem lenne probléma, ha mondjuk látnád előre a szembejövőt, de a kanyarok lévén ez a feltétel nem igazán adott. Szóval volt izgalom bőven, akkor is mikor rossz sávba vitt a GPS. . Majd később rossz parkolóba kanyarodtam be és csak kétszer fulladtam le a meredek talajon visszafelé tolatván. Ekkor már nem igazán voltam nyugodt és halk sem....
    Pár perc múlva sikerült visszatérnem önmagamba. Amint látjátok, nálam sem minden fenékig tejföl, zen, és nyugalom.

    Ezt követvén megnéztük magunknak a Szent István cseppkőbarlangot. Szerencsére minden órában indul tárlatvezetés, amihez épp jó időben értünk oda. Ha erre jársz és teheted ne hagyd ki, mert elég mély élmény, tekintve, hogy egy hegy belsejében barangolsz.  Ám nem árt némi melegebb öltözet, mert igencsak hűvös van odalent. Míg vártuk az indulást találtunk egy kis kék bogarat, talán nőstény szarvasbogár lehetett, de nagyon cuki volt, még le is fotóztuk. Majd egy óvatlan pillanatban miután már végképp megfeledkeztem az apró kis termet lényéről, egy balszerencsés lépéssel eltapostam őt. - Úristen, megöltem a bogarat, szegény, pedig, olyan cuki volt, én nem akartam. és azzal már könnyek indultak meg a szememből. Egyszeriben minden jókedvem elszállt. És még mozgott szegény, így muszáj voltam újra rálépni, hogy ne szenvedjen. Olyan lelkiismeretfurdalásom volt, hogy azt mondtam inkább menjünk haza. De nem így tettünk.... várt ránk a barlang túra.
    Elképesztő, hogy mit képes produkálni a természet. Vezetőnk végigkalauzolt minket a termeken át, de igazi élményt az adott, amikor kicsit el tudtam vonatkoztatni a hallottaktól, és élvezni a jó levegőt. Sőt igazából, egy párszor Ági fogott meg, mert szó szerint billegtem itt is a légkörtől. Nincs erre jobb szó, éreztem a hegy erejét.
     Cinikusabbak gondolhatjátok, hogy már megint ez a hülyeség, de ha azt nézed, hogy kvázi 200 millió éves kőzettömeg belsejében vagy, hát mi a túrónak lenne ereje ha ennek nem? Bátran ki lehet próbálni, csak kapcsold ki az agyad és a fecsegőd, maradj csendben, és érezd. Alapvető fizika, hogy minden részecskékből áll és rezeg. Ha jelen vagy, és figyelsz megtapasztalhatod. Erdőben, természetben, hegyekben jóval könnyebb ezt érezni. 
    Szóval volt erő itt bőven, meg szédülés és ásítozás is. Máskülönben gyönyörű az egész barlangrendszer, a formásabbnál formásabb cseppkövekkel! Bár én alapjáraton imádom az ilyesmit. 

     Barlangászás után megtudtuk, hogy mi is az a medvetalp. Az még hagyján, de még jóízűen meg is ettük, tudni illik egy lepényfélét rejt ezen fantázianév. Olyan finom gyömbéres limonádét ittam, hogy csuhajja.

Majd azt mondtam, hogy túrázni szeretnék, és azzal a lendülettel nekivetemedtünk a dolognak. A barlanggal szembeni parkolóból indul egy egész kulturált kis ösvény felfelé, ami láss csodát Mária tiszteletére vala, és különféle kegyhelyekre vezet. Egy rövidke alagút után meg is érkeztünk Mária szobrához, itt megálltunk egy kicsit. Majd újabb különös helyhez, úgyis írhatnám, hogy speciális fákhoz érkeztünk. Ezek a fák meglepő módon hasonlítottak, ahhoz, ami az előző bejegyzésem végén látható; gyökereik nagy része kilátszódott a földből, ám itt a talaj igazából kövekből állt föld helyett. Megálltunk előttük, és jött a már ismerős alig állok a lábamon érzet. Hihetetlen módon kaptuk az erejét.

    Ahogy mentünk mendegéltünk útelágazáshoz érkeztünk. Szerettem volna eljutni abba a hegy tetején lévő fogadóba, ahol kb 8-10 évvel ezelőtt jártam. Ám a dolog koránt sem volt ennyire egyszerű, ugyanis felfelé több száz méter szint emelkedés, azaz kaptatás várt minket a zöld fehér turistajelzést követve. Nagyban ment a matek, hogy menni vagy nem menni, végül megindultunk. Az első kanyar után azt mondtuk, elég volt, vissza kell fordulni, mert ezt nem bírjuk. Puhák vagyunk, zéró kondival, ha felmászunk tuti kidöglünk, és még le is kell valahogy jönni. 
    Miután mások, tőlünk idősebbek is nekivetekedtek ennek az útnak, úgy döntöttünk csak bevállaljuk. Nem tudnám megszámolni hányszor akartunk visszafordulni, vagy álltunk meg levegő után kapkodva. Alföldi gyerekek, nesze nektek egy kis hegy. A látvány mindenért kárpótolt. Csodaszép volt a táj, akár fel le vagy csak oldalra néztünk. Az elvetemültebb férfiak kerékpárral vágtak neki az útnak. Kemény meló volt az látszott, csak úgy feszült a lábuk a pedálon. Ez talán kissé nekünk is erőt adott, hogy felérjünk. 
   Hero-k voltunk, meghódítottuk a hegyet. Kis pihenő után megnéztük a Lélekforrásnak nevezett sziklaüreget és a Fehérkő kilátót. Az oda vezető utat egy kidőlt fa által formált kapu mutatta. Akkora volt, hogy szinte állva is átfértünk alatta. Közeledvén kiderült a térképen sziklaüregként jelzett hely, nem egy szimpla sziklamélyedés, hanem kvázi mágikus erővel bíró rész, ahol műszerekkel mért jótékony "odikus", nyugtató, stresszoldó sugárzás érezhető. 

    Be másztam kicsit az üregbe, töltekezni. Nyugalom és béke érzetét, egyfajta lecsendesedést éreztem. Csak a kilátótól visszafelé úton jöttem rá, hogy nem is vagyok fáradt, pedig elég strapás volt a felfelé út. Majd leesett, hogy csak van valami ebben a sugárzásban. Apropó kilátó. Elég komoly látkép fogadott itt minket a fehér kőtenger tetejében. Már értettem miért is Fehérkő kilátó. Pláne mikor később. lentről is beazonosítottuk, hogy jééé ott voltunk fent a magasban. Innen megkerestük a Fehérkőlápai  a fogadót, ittunk egy limonádét, tettünk egy két betűs kitérőt. Majd megkóstoltuk a közeli Szent István forrás vízét. 
    Lefelé már libegővel mentünk. - Tyűűhaaa ez igen, - mondtam magamban, az alattam megnyílt zöld tenger láttán. Elbattyogtunk az autóig, ettünk egy diétás hamburgert, - ilyen mászkálós túra után bármi beépül alapon, majd elindultunk jó anyám felé. Az éjszakát már nála töltöttük. 
    Bár a klasszikus vízesés lesés, és Hámori tó köre,  most elmaradt, - túl fáradtak voltunk, hogy még oda is elsétáljunk, - eszméletlen kalandos élményekben volt részünk. Az is kiderült, hogy ha a fejedbe veszel valamit, esetünkben a hegy megmászását, - és igazán akarod azt, biztosra veheted, hogy lesz elég erőd véghezvinni. 
    Jó volt látni, s a bőrünkön érezni Lillafüred egy teljesen más arcát.