A hétköznapok sodrásában, nap mint nap szembe találjuk magunkat félelmeinkkel, magunk által szült fájdalmainkkal és múltunk árnyékaival.  Ezek életünk hullámvasútjának lefelé ágazó szakaszai. De ahogy kedves tanítóm szokta mondani; nincs jó vagy rossz, feladat van. A magunk pozitívnak megélt hullámhegyei, és olykor végigszenvedett hullámvölgyei, mind a fejlődésünket szolgálják. Még ha sokszor ezt irtó nehéz is elhinni.
      Milyen könnyű ilyen bölcs mondatokat faragni, de azok alkalmazása a mindennapi taposómalomban….

     Nah igen… ez már nem megy ilyen könnyen. Szeretném mintegy tanulságként elétek tárni egy általam megélt folyamatot, amikor is szembe találtam magam egy félelmemmel; a zöld szemű szörnyetegként oly gyakran emlegetett féltékenységgel.

    Hol is kezdjem? Azt tudni kell, hogy ha párkapcsolatban élek hajlamos vagyok antiszociális tevékenységekre, inkább megyek haza a páromhoz, mintsem hogy megváltsam a világot és mindenfelé csavarogjak, emberekkel találkozzak. Ha igazán őszinte akarok lenni magammal, ez egy otthonról hozott belém égett minta. Ezt láttam az őseimtől, ha nem dolgoztak, nem volt semmi dolguk, otthon voltak, nem voltak nagy baráti összejövetelek, vagy önmegvalósítás. Soha senki nem mutatta, tanította meg, hogy ezt másképp is lehet, így beégett ez az önként vállalt béklyó. Kellett néhány kapcsolat, és jó pár év mire rájöttem, hogy ez így nem jó, nem egészséges, és szükség van arra, hogy az ember lánya olykor elmenjen egyedül is valahova, barátokkal, kollégákkal stb. Szerencsére idővel olyan társat sodort mellém az élet, akinél ez sosem volt probléma, ha menni akartam mehettem bárhova. Szabadság, végre, éljen,! Juhhuu!

    De mi van akkor, amikor a másik is menne? Mi van akkor, amikor mindenféle új emberek jelennek meg körülötte? Új szokások, új programok, folyton csipogó telefon? Esetünkben életre kelt az egóm, és beindult a zöldszemű szörnynek nevezett program.
    A történet akkor kezdett kibontakozni, mikor megtaláltam valami ezer éve elfelejtett beszélgetést, exekről, és a kapcsolatunk elejéről. Mintha önmagában nem lett volna elég, a másik elvesztésétől való félelem ami, a múltban történt negatív tapasztalataim miatt tört elő belőlem. Lábjegyzet; a másik totális szabadon engedése, két korábbi kapcsolatomban torkollott megcsalás, szakítás témakörbe. Ez ugyebár kicsit nehezíti, a persze menj csak nyugodtan, és érezd jól magad effektet, mert a háttérben beindul, a mi van ha, a történelem megismétli önmagát kérdéskör.
     Miközben mindez már jó mélyen kavargott és fortyogott bennem, pont ezen a szent napon jött egy rögtönzött iszogatás  részéről, az új társasággal. E szentháromság együttállása sikeresen összekutyulta bennem a dolgokat.

    Végre hazaért, megörülve ugrottam a nyakába, itthon vagy végre, már semmi más nem számít, csak az hogy itt vagy és örülhetek neked. Ez szép és jó. De bármennyire próbáltam magamba rejteni a nap folyamán megélt dilemmákat, ez kábé lehetetlen egy olyan ember előtt, aki minden egyes apró rezdülésem ismeri, és egyből levágja, ha valami nincs rendben. Most sem történt ez másképp. Csak pár perc telt el a; Mi a baj? Történt valami? Mi történt? - kérdésekig. Itt már éreztem, ez a bizonytalan póker arc mentsvár, - ami sosem ment igazán, - elesőben van. De azért erősen próbálkoztam a semmi, és minden rendben, elmentem fürödni stb. terelésekkel.
Mission has failed, nem jöttek be.

 - Látom, hogy már megint lefelé görbül a szád! Mondd, el kérlek, mi bánt.

     Pár hosszabb, rövidebb kör után eljutottunk, oda hogy megbeszéljük a dolgokat. Elmondjam miken forogtam aznap. Tisztáztuk a múltbél és jelenbéli félelmeket, azt, hogy  semmi alapja féltékenykedni. Nem is volt olyan vészes, sőt remekül ment.  Pechemre túl sokszor kezdtem azt hangoztatni, hogy egész jól vettem ezt az egészet. Hisz nem is igazán borultam ki a nap folyamán itthon magamban, sőt a forgások ellenére, rövid idő után nyugtáztam, hogy ha menni akar a másik, had menjen. És különben is egy boldog szerető kapcsolatban élek, nincs okom aggódni. 
    Aztán egyszer csak bekattant valami, mintha keringőre hívtam volna az egóm és a fájdalomtestemet /Eckhart Tolle – Most hatalma – Új Föld könyvekre – utalás. A fájdalomtest lényegében a szenvedős, kínlódós, haldoklós részünk, ami olykor robotpilóta módba kapcsol és észrevétlenül átveszi felettünk a hatalmat, és hirtelen már semmi sem jó…. kőkeményen szenvedünk./
- bumm, beütött a crack.

     Villanásként jutott el az agyamhoz, hogy az én kicsi párom kettesben töltötte az estét egy számomra ismeretlen potenciális veszélyforrással, hisz az általam gondolt nagy csapatépítő két személyre redukálódott; rá és egy másik alanyra. Hétfő délután iszogatunk, felesezgetünk, miközben másnap munkanap? És különben is, miért nem ért rá kedden, mikor én sem vagyok itthon? És mégis miért kettesben? És nem gondolta, hogy ebből balhé lesz itthon? Mégis megérte? Én sem járkálok semmilyen privát randikra. Még a barátaimmal is többed magunkkal lógunk… Akkor ez most mi? Innentől minden héten ez lesz a program?
     Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok rohamozták meg a tudatomat. Dolgozott az egó drámagépe ezerrel. És hiába próbáltam mindet elhessegetni, racionálisan felfogni, hogy mindez hülyeség. Elvitt magával az egész, de nagyon durván. Egyszerűen nem találtam a kikapcsoló gombot magamon. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. Olyanná váltam mint egy bolond – Ildó szokta is mondani „Amikor jön a bolond” – és ezt persze a saját elborulására, az egó utolsó vérig tartó önvédelmi szélmalomharcaira értendő. Szóval beléptem a fékezhetetlen egós vádakkal vagdalkozós, kérdőre vonós, támadós, magamból teljesen kifordult állapotba. És az előző kérdések egymás után törtek elő belőlem fennhangon. De közben valahol tudtam, hogy nem kéne, és nem értettem, mit csinálok, és miért. De nem voltam képes megállítani ezt a folyamatot.

     Ment a harc, előszörre önmagamban majd, a társammal, aki értetlenül állt előttem, és csak nézet, mint az igazi sült bolondokra szoktak. Aztán eltelt egy pillanat és zokogva fordultam hozzá, hogy nem értem mi történik, de nagyon rossz, és nagyon szorul a szívemnél, és nem tudok mit kezdeni vele. Elkezdtem sírni, tehetetlenül, de legalább kijött belőlem ez az egész magamnak generált értelmetlen elmebaj.
    Valóban rám talált a szörnyeteg, én magam lettem igazi szörny egy pár perc erejére.

    Félelmetes volt, először életemben úgy igazán látni ezt, nem úgy mint, eddig bármikor is korábban, amikor hasonló esetben meg voltam győződve, - előtte közben és utána is, - arról, hogy a másik a rossz, és nekem van igazam. És meg kell védenem az igazam, és leigázni a másikat, mert csak így maradhatok életben – ego túlélőprogram. - Most tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

    Szerencsére csúcs szuper türelmes, toleráns, megértő a másik felem, és ahelyett, hogy beszállt volna ebbe az értelmetlen vitába, segített visszazökkenni a jelenbe, és semlegesíteni a szörnyemet. Így visszatértem, és átértékeltem a dolgokat.
    Másnap újból beszéltünk róla, elnézést kértem, és mondtam, hogy bármikor mehet bárkivel bárhova, csak ne kettesben, de akár kettesben is, csak beszéljük meg előre.

    A dolog után pár nappal újra felidéztem magamban a történteket. Tudtam, hogy ez nem csak ennyi volt, ez az egész sokkal mélyebben gyökerezik, és tennem kell valamit, hogy ne forduljon elő újra ez az értelmetlen megborulás. Előszedtem szépen gondolatban az exeimet, leültettem őket egy képzeletbeli tábortűz köré (Brandon Bays – Belső utazás című könyv adta az ihletet). Elmondtam nekik, hogy mit érzek. A csalódásaimat, a hűtlenségükkel kapcsolatban. Egyenként megbeszéltem velük a régi fájdalmaimat, sérelmeimet, meghallgattam az ő álláspontjaikat is. Majd magammal is elbeszélgettem minderről.     Mintha csak egy fölöttem álló, mindentudó – mondjam azt fölöttes én, - válaszolt volna nekem. Megértettem, hogy minden, ami a múltban történt okkal volt, így kellett lennie. És mindez az előbbre jutásomat, a fejlődésemet szolgálta. Még a legdurvább mélypontok, fájdalmak, megaláztatások, poklok is előre vittek. Mert általuk meg tudtam tapasztalni, és élni azt, amit akkor és ott kellett. Hogy mi miért történt? - Még erre is jött válasz. Volt kapcsolat, amiből tovább kellett lépnem, mert megrekedt, a másik bukott el benne, vagy épp azért "kellett" szenvednem  hogy eléggé fájjon ahhoz, hogy ki tudjak lépni belőle, és tovább léphessek. Szóval elég összetett és érdekes dolgok ezek. Végül megbocsájtottam minden résztvevőnek, sok sikert kívántam nekik az életükbe, köztük magamnak is.
    Ja igen, az egyik legfontosabb dolog, megbocsájtani magunknak a hibáinkért!

     Mi ennek az egész történetnek a tanulsága?

    Az oka annak, hogy miért viselkedünk valahogy a jelenben, vagy miért történnek dolgok, olykor sokkal mélyebben van; a múltunkban vagy akár előző életeinkben. Épp ezért nem árt ennek a mélyére nézni. Akár fel is tehetjük magunknak a kérdést, hogy miért van ez? Mit kell tennem? Mit kell tanulnom belőle?
Ha képesek vagyunk igazán figyelni, kizárva a hétköznapok moraját és elménk kattogását, könnyen megkaphatjuk a válaszokat.

     Amit még felismertem, hogy egy tanuló folyamatom szabadságban élnem egy kapcsolaton belül, és szintén tanulandó a másiknak is szabadságot adnom. Végül is, ha menni akar, felesleges lenne visszatartani, ha szeret, vagy ha dolgunk van együtt úgyis visszajön, ha nem akkor pedig jobb is, ha megy.

    Ha a múltban történt valami rossz dolog, az nem jelenti azt, hogy újra meg fog történni, viszont ha ezen rettegünk, az semmi jóra nem vezet.
     Rájöttem, hogy nem szabad korholnom, bántanom, vagy rosszul érezni magam, ha hibázom, előtör az egóm, és bolondként viselkedem. Hisz ez a bolondéria vezetett most odáig, hogy rájöjjek, nem értettem meg mindent, nem zártam le teljesen, és nem bocsájtottam meg a múltbeli dolgokat. Ha nincs ez a kiakadásom, nem jutok el eddig, nem jutok el a mélyebb megértésekig.

    Újabb, ám nem éppen pozitív hozománya a történteknek, egy három napos erős migrénes fejfájás, és egy a porcelán Isten előtt térdelős délelőtt. E mögött lévő felismerés: belső vívódás, agyalás, keserűség, szenvedés, kínlódás fizikai tüneteket ölt, kvázi megbetegíti az ember magát vele.
     Úgy bizony, saját magamnak generáltam ezt a rosszullétet, az előzőekkel.

    Talán most ellentmondok a fentieknek, és magamnak egy picit, de mindez nem jelenti azt, hogy soha többé az életben nem leszek féltékeny. Végtére is emberből vagyunk. De talán már máshogy fogom kezelni. Vagy ha kell, talán majd újra leülök a múltam szereplőivel campelni a tűz mellé, mert csak így szabadulhatok meg a félelmeimtől, a szörnyeimtől.

    Hogy hol van ebben a fejlődés? Ott hogy az egykori őrjöngő idióta, ezúttal még folyamatában észrevette a saját maga rendellenes működését. Megtalálta az okokat és hatástalanította a háttérben alig hallhatóan ketyegő bombát, ami ki tudja mikor robbant volna legközelebb. 

   Hogy vannak, lesznek e még bombák és bolondériák? Bizonyára, de ha ilyen megértéseket szülnek, előre visznek, akkor legalább van értelmük.