Nemrég arra jutottunk, hogy mégiscsak jó lenne valami simogatni való állat a lakásba. Zselé kertesben nőtt fel, nagy mozgásigénye van, nem bírta a bezártságot. Ha itthon hagytuk egy órára még azt is végig ugatta. A kedves alsó szomszédunk bepanaszolt minket miatta, így ő nem jöhetett. Más kutyát nem szerettünk volna, plusz velük azért macerás lejárni. Ha nem kutya, akkor mégis mi?
     Szóba került süni, ami aligha simogatható, kígyó, amitől engem vert ki a frász. Vadászgörény, de velük túl sokat kell foglalkozni. Tengerimalacra allergiás vagyok. Hörcsög sok volt, de velük nem sok mindent lehet kezdeni, mert hamar túlpörögnek. Végül a nyuszi, a nyuszi aranyos és cuki, és most már vannak extra mini nyulak is.

El is kezdtem szemezgetni egy két tenyésztővel, de aztán fogalmam nincs, hogy hogy de azt vettem észre, hogy kiscicákat nézek.
     Én, aki sosem volt macskás, mindig kutyákat szerettem. Nem is volt korábban sem saját cicám.

     Az egyik állatmentő oldalon kiszúrtam egy cicát, bár így utólag belegondolva, inkább a hozzá kerekített történet és bemutatkozás volt nagyon vonzó. Még aznap este fel is hívtuk a mentett cicus befogadóját. Félórán át beszélgettünk, mire kiderült, hogy a Macska igazából az ország másik felén van. Örökbefogadási szerződéssel, élő találkával, - ahol kiderül tetszünk e a macskának, - majd később otthon szemlével, mindezek útiköltségével, macskahálóval és különféle szigorú feltételekhez kötve kerülhetne csak hozzánk. A kezdeti határtalan lelkesedés után eléggé leforrázódtunk. Az oké, hogy felelősségteljesen kell állatot tartani, ezzel teljesen egyetértek. De mégsem szerettem volna magam kapásból 50-100 ezres költségekbe verni, és szétfúrni az erkélyt és a fél házat úgy, hogy korántsem biztos, hogy mi, a cica, és a lakás édes szerelemi hármasa egymással kompatibilis lesz.

      Egy hétvégén elmentünk bevásárolni különféle cicakellékeket, alomtálcát, fekhelyet, sampont, fésűt, cseppet, eledelt, tápot, hordozót, kábé mindent, ami kellhet. Ám a második jelöltnél már óvatosabbak voltunk. Lévén gazdátlan cicákkal kábé Dunát lehetne rekeszteni, úgy döntöttünk lemondunk a mentett cicákról és a velük járó macerákról.
/Kövezzetek meg vagy verjetek agyon érte, de akkor is kell a tökömnek a bonyodalom./

       Szóval találtunk egy szimpatikus, képek és leírás alapján kulturáltnak mondható panelcicát. Előtte azt mondtam Áginak, hogy ha a találkozunk a mi cicánkkal, annak lesz valami jele! Szakadó esőben mentünk el a cicarandira. Szép kis jószág volt, megnéztük, megfogdostuk, majd megharapott, megkarmolt és kiugrott a kezemből. Ekkor tudtam, hogy nem, ő nem a mi cicánk. Ági utána két napig vakarózott, mert mintha látott volna egy bolhát rajta, ami valószínűleg csak egy folt volt.

     Kicsit csüggedten, de újra nekivetekedtünk a macskakeresésnek. Nekem az iromba, a Garfield macska (azaz narancs iromba) és a kék (szürke) cicák tetszettek nagyon. Így ebben az irányba keresgéltünk. Találtam egy alomnyi iromba macskakölyköt, gyors felhívtuk a tulajt. Akiről kiderült, hogy egy újabb fanatikus macskamániás, aki sorakoztatta a kifogásokat, és a macskahálót szajkózta.
    Félreértés ne essék, én is meg akarom csinálni az erkélyt macskabiztosra, de csak akkor, ha tuti, hogy a macska hosszútávon is velünk él majd. Passzióból nem szórnék ki az ablakon tízezreket és fúratnám szét az erkélyt és a nyílászárókat.

    Magam sem gondoltam volna, hogy macskát találni keményebb, mint egy párkereső hadjárat. De nem adtuk fel. Ellenben írtam egy szép hosszú listát arról, hogy milyen cicát szeretnék, mintha csak a nagy őt, vagy az álommunkát szeretném bevonzani magamnak, némi hókuszpókusszal. Ágit totálisan kiakasztottam ezzel, azt mondta ilyen macska nincs is. De azért én szépen sorra vettem, hogy legyen jófej, szobatiszta, kedves, cuki, szép, okos, szófogadó, ne válogasson, ne legyen kártékony, szeressük egymást stb…

      Aztán teltek a napok és találtunk egy újabb potenciális cicajelöltet. Egy nagyon cuki kép volt egy cicáról, de hamar kiderült, hogy ő már gazdis. Helyette kaptam két másik képet két iromba macskuszról.  Megbeszéltük, hogy megnéznénk őket, egyik este el is mentünk. Meglepetésünkre, nem három hanem egy kosárnyi cica fogadott minket, mind vadas iromba színben, egyet kivéve.

      Volt az alomban egy szürke iromba kandúr, akin egyből megakadt a szemünk. Uhhh, iromba is, szürke is, cuki is. Láttam Ágin, ahogy megfogta, hogy bizony ő kell. Aztán a kiscica, a hideg kellős közepén nekiállt dorombolni. Egy ekkora macska még qrvára nem dorombol, főleg mikor épp kiszedik a jó meleg vacokból a hideg levegőre. Aztán nálam is dorombolt, és a durva, az hogy nem sírt egyikünknél sem, meg sem nyikkant, míg a tesók kedvükre nyivákoltak lentebb. Aztán mikor visszatettük csak azt láttuk, hogy mikor melyikünk felé akart mászni kifelé.

     Ekkor már teljesen biztosra tudtuk, hogy ő a mi cicánk. Ő az igazi!

Ő volt Deni!