Egy Január végi irományt hoztam most nektek. Valahogy itt maradt talonban.  Nem a legfelemelőbb írásom, de jól szemlélteti a saját kis haracaimat önmagammal. :)

  Jelentem ma képes voltam reggel 6kor kikelni az ágyból. És jógáztam is. Teljesen jól indult a nap.

   Muszáj megkapaszkodnom a nap ennek a részében, mert délben már nem voltam ennyire lelkes és vidám. A történelem megismételte önmagát. Ismét egy új akadályba futottam bele munkába, ami teljesen elkedvetlenített. És most nagyon enyhén fogalmaztam. Újra azt a szétfeszítő nyomást éreztem magamban. Jött valami, aminél nem tudtam hova tovább, nem láttam a végét. Megrekedtem.
    S beindult bennem a bolondóra tikk-takk.

• Nah mi lesz már, ezt meg kell oldanom!
• De mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha elrontom?
• Meg kell csinálnom! Szorít az idő, senki nem válaszol a levelemre. Tennem kell valamit!
• De mit tegyek? Mitévő legyek? De mi van ha ez lesz? Vagy mi van, ha az lesz?
• Ha elrontok valamit, akkor is nekem kell megcsinálnom azt!
• De hogyan??? Mit csináljak???

Mintha valami ehhez hasonló idegtépő párbeszéd zajlana le bennem ilyenkor.

    Teljesítmény és megfelelési kényszer. Meg kell csinálnom! Az én feladatom megcsinálni. Jól kell megcsinálnom! Nem szabad hibáznom. Nem vallhatok kudarcot.
    Közben pörög bennem a mi van, ha ez vagy az történik közben? Mi van, ha ez lesz, ha azt csinálom? Mi van, ha nem fog működni?

    Ez eléggé fárasztó és kimerítő produkció tud lenni. Kőkemény stressz, amit magamnak generálok. Szerencsére most eljutottunk oda, hogy magam is elismerjem, hogy ez így nem jó. 

   Egy kedves barátom, nevezzük Z-nek, - csak mert az XY, már foglalt volt. Azt tanácsolta nekem, hogy figyeljem meg ilyenkor azt, hogy mit érzek. Hogy mi zajlik bennem, és írjam le azt magamnak. Ez most épp az a rész.

  Kétségbeesés. Idegesség. Zavartság, kapkodás, nem tudom mitévő legyekség. Feszültség, szorongás, tehetetlenség, sírhatnék, olykor sírás.

Azt hiszem, ez megy bennem végig sorra ilyenkor. 

  Mindez olyankor szokott előjönni, amikor nem látom a dolgok végét. Amikor nincs kihatásom a dolgok kimenetelére. Nem tudom mi fog történi. Amikor nem én irányítok. Kicsúsznak a kezemből a dolgok.

    Az a helyzet, hogy sokáig mérges voltam, azért mert valami ilyen „rázósabb” feladatot kaptam. Sokszor hibáztattam is, azt „aki miatt” ilyen szörnyűséggel kellett szembe néznem. De a napokban elgondolkodtam azon, hogy ha nem kapom meg mindezt, - mindezt a hónapok óta tartó „tedd rendbe a dolgokat” projektet a munkámban, - talán sosem jutok el idáig, hogy szembesüljek ezzel a gyengeségemmel.
    Valójában hálás lehetek ezért az egész melóért, még ha órási szartenger is, - nevezzük nevén a gyereket, mert valóban az. De mindez a béka segge alá való süllyedés mellett elvezetett odáig, hogy belássam merőben rosszul kezelek dolgokat.

 Z azt is mondta, hogy az ember általában háromféle módon reagál váratlan és rázós helyzetekben

• Lefagy, lemerevedik
• Felveszi a harcot
• Meghátrál, elfut

    Mentális hadviselés, mintha csak a harcmezőn lennénk előttünk az ellenféllel. Azt hiszem én esetünkben lefagyok. Bár amikor felbosszant a dolog harcolok, vagy inkább hadakozok, dühöngök és mondjuk ketté török egy egeret. A megfutamodás része pedig valahogy így nézhet ki;
„Ott b.ssza meg az ég!” De aztán csak nem tudom elengedni, rágódok még rajta jó ideig...
    De az első a leggyakoribb.

 Akárhogy is, de ez egy olyan dolog, ami némi foglalkozást kíván. És most direkt fogalmaztam így.

    Az jutott eszembe még, hogy mi lenne, ha félelem és meghátrálás helyett tudatosan mennék bele az ilyen helyzetekbe. Hogy kicsit tágítsam a határokat, kiléptetve magam a komfortzónámból. Ezzel talán elérném azt, hogy nagyobb magabiztossággal kezeljem a váratlan helyzeteket, ismeretlen terepeket. És ne kapjak sokkot, ha nincs befolyásom a dolgok kimenetelére.

      Szóval most itt tartunk. Meglátjuk hova tovább.

 
2021.01.25

   Az Ildós szeánszom alapján talán csak el kellene fogadnom ezt mint nem bug hanem feature - [Nem hiba, hanem jellemző]. Igen hajlamos vagyok megretteni új ismeretlen feladatok láttán. Igen, olykor elönt a félelem, a kétség és a tehetetlenség. De talán ha elfogadom ezt, ezt a működösémet, akkor többé nem érzem magam rosszul miatta. Nem érzem, hogy ez gyengeség, s talán pár perc pánik után felismerem, hogy oké, ez van. Ez van! Ha idegbajt kapok, pánikolok vagy  hisztériázom akkor is ez lesz. Koncentráljunk e megoldásra inkább.

   Hogy tudnám megoldani? Ki tudna segíteni benne? Kitől kérjek segítséget hozzá?

   Fel kell ismerjem azt bármiről is legyen szó, még ha sehogy sem tudom megoldani az adott dolgot, akkor sem fog elmúlni a világ. Sőt semmi egyéb tragédia sem fog történni. Jogomban áll nem tudni mindent. Jogomban áll hibázni. Jogomban áll elszabni dolgokat. Mert én is csak emberből vagyok. 

   Nos nekem fel van adva a lecke; alkalmazni a tanultakat ;) És veled mi a helyzet?  :)

 Kép forrása;internet.