Az utóbbi időben kissé felpörögtek az események körülöttem. Képzeljétek, egy teljesen új pozíciót kapok a jelenlegi mellé. SC-OPM avagy Service Chain Operation Manager leszek.

    Még most is hatalmas izgalommal tölt el ez a tudat, ahogy írom nektek ezeket a sorokat. Már egy jó ideje motoszkál a fejemben a gondolat, hogy valami mást kellene csinálnom, bele kellene vágnom valami újba munka frontján. És most a főnökeimnek és a jelenleg e posztot betöltő kollégánk hála, ez valóban megvalósulhat.

      Már tavaly is beszéltünk erről a lehetőségről az illetékesekkel, de olyan szinten bedarált a munka és a januári betegségem, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Aztán egyszer csak szembejött a nagy hír. Először fel sem fogtam igazán, aztán majd kiugrottam a bőrömből. Miután véget ért az erről szóló telefonkonferencia, és letettük a telefont, egyszerűen megszűnt minden létezni. Hatalmas izgalom és öröm kerített hatalmába. És bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes széltében átláttam azt, hogy mi vár itt reám, mégsem volt bennem félelem.

   Mint azt már tudjátok, hajlamos vagyok beparázni az ismeretlentől, a nagy változásoktól, de most nem féltem, örültem. Annyira örültem ennek az új lehetőségnek, hogy sírtam örömömben.

     Valamilyen szervezkedő, intézkedő munkára vágytam, és úgy tűnik, hogy ez épp ilyen. Ellenben maga a végrehajtás nem az én feladatom lesz immár. Leginkább koordinálni, összeszervezni kell a csapatok, a management és az ügyfél dolgait. Roppant izgalmas.

    Remélem, hogy valóban megtalálom ebben a hivatásban önmagam és élvezettel, lelkesedéssel fogom csinálni. Adja az ég, hogy így legyen.

     Ha egészen őszinte akarok lenni veletek nem ment ez az út ennyire simán. Már pár éve bennem van a váltás gondolata, de egyszerűen képtelen voltam kimozdulni a jól megszokott, biztonságosnak érzett komfortzónámból.

      Egy éve forgatom körülbelül magam ezen. A forgatást alatt azt értem, hogy teljes széltébe-hosszába megjártam az önértékelési skála, - jócskán negatívba hajló, - pokoli mélységeit. Teljesen összeomlott az énképem, elveszett a magamba vetett hitem. Úgy éreztem nem vagyok képes és jó semmire. Mégis hogy kezdjek egy új, teljesen más munkába, ha kevésnek érzem magam hozzá. Úgy éreztem teljesen alkalmatlan vagyok mindenre.
   Konkrétan a depresszióig lehúztam magamat. Elvesztettem a magamba, a képességeimbe a tudásomba vetett hitemet. Egy teljesen torz semmirekellőnek tűnő énképet alkottam magamról. Úgy éreztem nem értek eléggé a szakmámhoz, nem beszélek elég jól angolul, nem vagyok képes magyarul sem elég szofisztikáltan kommunikálni.     Persze ezen az sem segített sokat, hogy akárhányszor nekiültem kíváncsiságból állásokat nézegetni, a leírások láttán, csak még jobban elkeseredtem és tovább forgattam magam.

   Vannak ugyebár az elvárások; a pályázók többsége, ha tíz követelményből háromnak megfelel boldogan belevág, és jelentkezik a pozícióra. Én az a véglet vagyok, hogy akkor jelentkeznék, ha 10-ből 10-nek felelnék meg, és akkor is csak félve.

   Hát itt kezdődtek a gondok… Nagybaj az agybaj.

     Aztán most úgy tűnik, hogy az égi és a földi gondviselés megunta a szenvedésem, és megajándékozott ezzel a kihagyhatatlan eséllyel, ami lehetővé teszi, hogy a csapatomban maradjak, és a jelenlegi munkám mellett párhuzamosan, valami teljesen újba is belekóstolhassak.
  
  Ha tehetitek, kívánjatok nekem sok szerencsét hozzá ;)

  Hálásan Köszönöm! <3

 
2021.02.18