Immáron több, mint 1,5 hónapja Budapesten vagyunk. Hihetetlen, hogy repül az idő, mintha csak tegnap költöztünk volna be.
   Szeretném elmesélni nektek a kezdeti kiruccanásaink és eltévedéseink történetét. Utóbbira ugyanis bőven volt precedens.

   Életesemény; Márciusban megvettem a legelső Budapesti bérletem! Csak egy darabka papír, de mégis nagy jelentőséggel bír. Fővárosi lakos lettem. Élve a bérletem adta közlekedési szabadság jogával, át akartam menni a közeli, néhány megállóra lévő boltba. Jön egy busz XYZ rajtszámmal nézem a menetrendet, megállónév stimmel, szuper, sínen, pontosabban mondva buszon vagyok. Igen ám, de mint kiderült, a megálló nem ugyanaz a megálló volt, ami nekem kellett, a busz az adott utca ellenkező végében tett le. Hát mit ne mondjak nem volt őszinte a mosolyom… De legalább ezt is megtanultam.

  Egy másik boltos bevásárlós alkalomkor, szintén sikerült rossz buszra szállni, ami elvitt volna kukutyinba, ha nem szállok le időben róla. Nos, bizony erre a járatra sem szállok fel máskor.

  Nem tudom, hogy ti mennyire vagytok járatosak erre, de az aluljárók felfedezése számomra merőben új élmény volt. Persze számtalanszor használtam már őket, de az érzés, amikor fogalmad nincs, hogy hol vagy és melyik utca melyik oldalában kellene kilyukadnod, de van legalább 10-12 lehetőség, hogy fel gyere a felszínre, megfizethetetlen, minden másra ott, a bankkártyád. Annak ellenére, hogy rejtett szőke hajammal már megfejtettem, hogy felül szépen jelzik a táblák, hogy melyik utca merre van, és honnan milyen jármű indul, ez még mindig képes meglepetést okozni.

  Egyik alkalommal elindultunk, hogy megnézzük a Duna partot. Kinéztem valami megállót, ami jónak is tűnt, erre a célra. Majd megállunk a vízműveknél, mert hát ott mégiscsak ott a víz, benne van a nevében, hogy víz-mű. Hát egy olyan kietlen, kihalt környékre sikerült keveredni, ahol a Dunának se hírét se, hamvát nem láttuk, igazából inkább le se szálltunk a buszról. Ellenben elkeveredtünk egy Auchan-hoz, ahol végre tudtunk venni a lakásba egy szemeteskukát. Ürömben, az öröm. Ezt a sztorit azóta is emlegetjük.

  Ha már Dunáról van szó, el kell mondjam, hogy időközben a Népsziget vált az egyik kedvenc kirándulóhelyemmé. Egyszerűen imádom. Persze nem nagyon van a Dunának olyan partja, ahol ne lennék szívesen. 

  Farkaserdő; se Piroskával, se vadásszal, sem farkassal, legfeljebb egy farkaskutyával, s néhány nagymamával találkoztunk. De itt is sikerült eltévednünk, végre azonban jó értelemben. Viszont nem mi voltunk az egyetlenek; a szülők elvesztettek egy kisfiút, aki némi rohangálás és kutakodó név kiálltás után szerencsésen megkerült.
   Misi mókust is megtaláltuk itt, egy fa tövében. Percekig mozdulatlanul figyeltük ámuldozva. Egyébként imádom a mókusokat. Gyerekkoromban apukám és a fél munkahelye mókuskának hívott. Nagyon tetszett ez a hely, a rügyeket bontó fák, ahogy megjelennek az első fűszálak, ibolyák tarkítják a tájat. Elindulnak a szép kis zöld hajtások. Csodálatos a természet újraéledése tavasszal.
   Eltévedésünk abban állt, hogy egy két órás csatangolás után valahol a Rex Állatmenhely környékén lyukadtunk ki, kvázi az erdő másik végében, mint ahonnan elindultunk. S legnagyobb meglepetésünkre épp a nekünk kellő buszmegálló mellett landoltunk. Győzelem!

   A legnagyobb durranás talán az volt, mikor a Margit-szigeten jártunk. - Best of helyek egyike, örök szerelem, tipikus látni kell, de nem elég ezerszer sem. Szóval épp hazafelé tartottunk, és azt mondtam, hogy nekem márpedig kell egy McFreeze alias Mekis fagyi. Szuper, a busz úgyis ott megy el a Pesten lévő Jászai-Mari térnél, és épp ott van egy McDonalds. Megyünk a busszal szépen lassan, átér a hídon, - valami nagyon gyanús, - megáll a híd lábánál. Leszállunk. De mégis hova lett innen a McDonalds??? És mégis mi a fészkes fenét keres a helyén egy Trófea? Valami nem stimmel. Állunk a buszmegállóban, és nézünk tanácstalanul egymásra Ágival. Közben bőszen forgatjuk a telefont azt találgatva, hogy hol vagyunk és mi történt. Megszólal Ági;

 - Budán vagyunk!
 - Dehogy vagyunk Budán!
 - De Budán vagyunk ezt mutatja a telefonom.
 - Áhh, tuti lefagyott, nem frissült, ahogy szokott, nézd csak az enyémet Pesten vagyunk!
Dehogy vagyunk mi Budán!
Abban a percben befrissült a telefonom….
- BUDÁN VAGYUNK!!!

  Erre hangos röhögésben törtünk ki mindketten. Valóban Budán voltunk! Ami sok mindent megmagyarázott, többek közt, azt is, hogy miért s hogyan tűnt el a Meki és lett a helyén egy Trófea. Hatalmas nevetés kerekedett ebből az egészből, újfent eltévedtünk, és felettébb élveztük a dolgot. Már csak meg kellett várnunk a következő buszt, hogy valóban Pestre jussunk. A Budán vagyunk viszont szállóigévé vállt.

  Tegnapi nap folyamán újból sikerült elkalandozni. Ildónál jártam, s találkoztam kedves Pintyő barátommal és tábortársammal, aki volt olyan kedves és eltaxizott engem egy darabon. A cél a citadella lett volna. Megbeszéltük Ágival, hogy felmegyünk végre. Ő Budán volt a 11. kerületben. Mikor mondta Pintyő, hogy Óbudára tart, mondtam magamban az szuper lesz, hisz az épp ott van a 11.ben... Miután kitett a Flórián téren, ahol még életemben nem jártam, esett csak le a tantusz, hogy Óbudán vagyok, a 11. pedig Újbuda. Tehát a kettő nagyon nem egy és ugyanaz – Óóóóó, Buda…
  Az egyik Buda északi része, míg a másik jóval lentebb délen van. Közte jó pár híddal és kilóméterrel. De legalább ez is tiszta, hogy nem egy Buda, illetve nem egyre, - de még csak nem is egy fele, - megy. 

  Rudas fürdőnél kellett volna leszállnom, már készültem is felállni, erre a villamos tovaszáguldott elhagyva a megállót. Menetközben láttam, hogy Ági ott áll, és vár, mint a Budai vár... de nem állt meg a vezető. Ennyit arról a tézisről, hogy villamoson felesleges megállásjelzőt nyomkodni, úgyis mindig mindenhol megáll. Hát nem… Újból eltévelyedtem, de hamar visszafordultam egy másik járattal.
   Igaz Citadella nem lett belőle a felhők és a közelgő vihar végett. De egy újabb kalandos eltévelyedő utazásnak lehettem részese.

   Bizonyára nem ez volt az utolsó!

 2021.05.07