Vasárnap hazajöttünk Budapestről, az volt a terv, hogy szerdáig otthonról dolgozunk, mobilnetről. Igen ám, de az ember tervez, a mobilnet meg véges. Így esett, hogy kedden dél magasságában az addig korlátlannak gondolt céges mobil stick megadta magát, és azt mondta innen ne tovább.

   Elég váratlanul ért a dolog. Igazából épp az instant 5 perc alatt elkészített ebédemet kavargattam a tűzhelyen, - jó kis zacskós leves, illetve konzerv bab formájában, - amikor elém állt Ági, és közölte, hogy; „A mobil stick azt üzente elfogyott a havi netje...” Hát nem volt őszinte a mosolyom. A mosógép, amibe bedobtam pár törölközőt, épp akkor járt le. Én meg ott álltam a fakanállal a kezemben és néztem, mint borjú a frissen festet Bécsi új kapura. Ezt úgy hívják jobb helyeken is, hogy szívás.

    Nem baj, Ági azt mondta lemegy az anyukájához a város másik végébe, míg tart az ebédszünete a kocsival, és onnan dolgozik tovább. Nekem meg kibírja a saját netem a délutánt. Igen ám, csak mivel már hétfőn is használtam a munkához, így ez a megmaradt pár gigácska túl hamar elpárolgott. Egy hatalmas kétségbeesett kérőjellé alakult minden;  akkor most mi lesz?! Se kocsi, hogy bemenjek a dolgozóba, enni sincs időm, a ruhát meg hova az anyámba tegyem, mikor nincs a lakásban szárító.

   Az hogy mi a fészkes fene zabált fel ennyi adatforgalmat azóta is rejtély, mert nem ment a youtube, filmet se néztünk semmi indokolt dolog nem történt. Mondanom sem kell, hogy hatalmas volt a fejem. Végül elindultam gyalog a céghez, a maps 40 percet írt gyalog az útra. Épp elég paprikás hangulatomban voltam, hogy nekivágjak – Hit the road Jane.

    Hamar kiderült, hogy nem ez volt az évezred ötlete. Volt kb. 20 perc ezen a napon, amikor diszkrimináció nélkül mindenkit egyformán utáltam. De tényleg, olyan mérges voltam, hogy füstölt a fejem. Végül fél úton sikerült elcsípnem egy buszt. Amint beértem a céghez, felcaftattam az emeletre, beléptem a terembe és megláttam, hogy jéééé emberek!
   Legalább 20 ember ül bent, - a pandémia óta szokványos egy dolgozó/terem helyet. Ennek nagyon megörültem. Egyszeriben minden addigi haragom tovaszállt.

   A főnököm is bent ült, mosolyogva odaköszöntem neki, majd megkérdeztem, hogy kit is kell megverni a csupán 8 Gigás stick miatt? Mint kiderült ennyi az annyi, csak erről senki nem tudott.

    Egy csomó ismerősbe belefutottam a nap során, - Szilárd, Ani, Ildi, Máté, Fruzsi, Noémi, Erzsó, Csilla, Zsolti, és még sorolhatnám napestig a neveket. Nem is tudom mikor beszélgettem ennyit utoljára. Nagyon jó érzés volt újra bent lenni, látni az régi arcokat, hallani a hangokat. Mindenkivel váltani egy-egy jó szót, egy köszönést vagy pillantást. Amit ezúton is köszönök!

   A nap végére megértettem, hogy minden okkal történik, ha nem fogy el a mobilnetem, akkor nem megyek be az irodába, és lemaradok erről. Mondjuk a dolog idegbeteg része kimaradhatott volna, de ez az én hozzáállásomon és rugalmatlanságomon múlt. Milyen kár, hogy amikor az embernek elborul az agya valamin, csak nagy sokára találja meg a kikapcsoló gombot.

  Persze a jóga tanárom erre azt mondaná, önfegyelem és kontroll.... jogos. Bár az az igazság, hogy kevés olyan ember van, akinek ez mindig és mindenféle körülmény között megy. Az a helyzet, hogy még a legnagyobb mesterek is emberek, és vannak érzelmeik, indulataik, megborulásaik. Az emberi lét éppen ettől szép.

   Aznap hosszú idő után újra a helyemen ülhettem az irodában, újra találkozhattam a társaimmal, s újra szívből mosolyoghattam a világra. Illetőleg újra végiggyalogolhattam hazafelé a munkába vezető utat, amin oly sok éven át jártam nap mint nap hol gyalog, hol busszal, hol biciklivel, hol autóval.
   
   Ekkor már nem voltam bosszús azért mert talpalnom kell, pedig a visszafelé út is 40 perc volt. Boldogan üdvözöltem az út menti fákat, mik jócskán megnőttek az elmúlt időszak alatt.