Világéletemben kutyapárti és kutyafüggő voltam. Mai napig előszeretettel rohannék oda a legtöbb kutyához az utcán, hogy megsimogassam. Csak az a bibi, hogy így 30 felett kicsit már hülyén néz ki a dolog. Ha egy idegen gyerek rohan oda kutyádhoz az oké, de ha egy idegen felnőtt teszi ugyanezt már nem biztos… Mivel nem áll túl jól a kényszerzubbony, igyekszem inkább türtőztetni magam.
  Elég sokféle állatunk volt. De saját macskám sohasem. Egészen Deniig. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így elmacskásodom.  
   Két és fél évvel ezelőtt Ági felvetette, hogy kell egy állat a lakásba. Én meg azt mondtam, hogy csakis szőrös, simogatni való jöhet szóba. Miután a másik kutya, nyuszi és a vadászgörény lehetőségét elvetettük, maradt a macska. Akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom.

   Nem sejtettem, hogy egy szőrös fenevad fogja uralni az életem. Nem gondoltam, hogy egy kismacska olyan szinten képes lehet kihozni a sodromból, mint semmi más. Nem tudtam, hogy milyen érzés mikor szanaszét van szabdalva és vérzik mindkét karom, mint egy esetlenebb emósnak.
   Azt sem gondoltam volna, soha hogy létezik, hogy saját otthonomban a nap bármelyik szakában könyörtelenül levadászhatnak. Hogy valaki a laptopomon fekszik vagy kódnyelven cseveg a kollégáimmal. Beleiszik az asztalon hagyott vizembe, megeszi az utolsó darab féltve őrzőt mákos bejglim vagy lehányja a kedvenc szőnyegem. Azt hogy kinézi a számból a legjobb falatokat és, hogy épp a kedvenc kajáim az ő kedvenc csemegéi is már csak félve említem (pisztácia, zöldborsó, ananász, pizza, lasagne). 
   
    Mi tagadás egy igazi fészkes fenevaddal élek!

   Fészkes mert észrevétlenül képes végérvényesen befészkelni magát az ember ölébe, az ágyába, sőt, mi több egyenesen az ember szívébe is.  

#Denicicaaa

2022.03.05