A szombati program egy régi kedves barátnőmmel való találkozás volt. Tizenegy órára beszéltük meg a randit a Kelet kávézóba. Még sosem jártam itt korábban, de mint kiderült ez a hely egy igazi irodalmi csomópont, ahol híresebb magyar írók is megfordulnak. Egyből jót mosolyogtam magamban; pár napja vetettem bele én is magam újra a blogolásba, és épp egy írós helyen talizunk.

  Több mint egy éve nem találkoztunk már Encivel, de mégis anélkül tudtunk hosszú órákon át beszélgetni, hogy kötelező és kelletlen jegyet kellett volna váltanunk a nosztalgiaexpresszre. Nem mintha azzal gond lenne, csak jó, hogy az együtt töltött időben, annyi más és más téma volt, nem csak arról szólt a dolog, hogy mi volt hajdanán. Ennél sokkal komolyabb és mélyebb témákat boncolgattunk. Olyasmikről beszélgettünk, amikről nem feltétlen beszél az ember; spiribiri témák, életünk, belső világunk, feladatunk, kihívásaink és küzdelmeink a mindennapokban.

  Kiderült, hogy nem vagyok egyedül a magam kis harcaival és tépődéseivel. Azzal, hogy tudom jól mi lenne jó nekem, mégsem csinálom. A napokban Nellivel is épp erről értekeztünk messengeren. Fura, mintha a saját utunkba görgetnénk akarva, akaratlanul akadályokat. A felismerés, hogy;

„A legnagyobb akadály te magad vagy”

   Gáz vagy sem, kissé feloldozva érzem most magam ennek kapcsán, mintha leesett volna egy kisebb teher rólam. Oké, hogy én vagyok a saját utamban, de nem vagyok egyedül, mások is épp úgy küzdenek ezzel. Együtt szívni mégiscsak jobb! :D

  Nah jó nem, de így kevésbé érzem azt, hogy qrvára el vagyok cseszve, és folyamatosan elcseszem, mert valahol ez normális. Nem az elcseszés, hanem az, hogy emberek vagyunk, és korántsem tökéletesek. És hogy nem kell ennyire maximalistán megfelelni a saját elvárásaimnak, nem kell rosszul éreznem magam azért mert nem megy. Mert igazából ez egy ördögi kör, ahogy Enikő is mondta. De talán ha elfogadom azt, hogy ez van, és nem állok ellen, nem hibáztatom magam, hanem megengedem magamnak, azt hogy hibázzak, és azt is, hogy jól érezzem magam. S mondjuk nem kötelezőségből akarok edzeni, jól enni, írni és jól lenni, hanem azért, hogy jól érezzem magam, azért mert így jó nekem, máris másabb az egész történet energetikája és dinamikája is.

  Ma felkeltem, jógáztam, légzőgyakorlatokat csináltam, átmozgattam merevedett tagjaim. – igen, úgy tűnik a reggeli merevedés engem is utolért, már, ami a nyakamat illeti. Sikerült egy picit lazulni, lecsendesedni, hagyni, hogy átjárjon az erő, az energia. Majd megreggeliztem, egészséges ételt véve magamhoz. És ma reggel nem az, volt, hogy ezt kell, mert különben szarul leszek és nyűgös, fejfájós, hisztis, kedvtelen és erőtlen, hanem csak úgy jött, mert jól éreztem magam közben.

   Most ez nem azt jelenti, hogy minden nap ilyen faxán fog ez menni, de ha más nem azt elmondhatom, hogy egy napra legalább sikerült megérteni a lényeget és átjött az egész, és megcsináltam. S ha egy nap ment, miért ne mehetne másnap is, és harmadnap? És ha elrontom? Ha utána két napig újra rosszul eszek, rosszul leszek? Akkor Isten adjon erőt ahhoz, hogy az azt követő nap ismét jó kedvel, jó érzéssel tegyek s legyek a jólétemért, és ne muszájból.

   Mikor rám írt Enci, hogy találkozzunk, meg sem álmodtam, hogy ez mennyire nem lehetett véletlen, mennyire okkal történt. A találka végére azt éreztem, hogy visszataláltam önmagamhoz, a lényeghez, az, hogy ennyit beszéltünk az energiákról, mintákról, működésünkről, arról, hogy a világ egy tükör, saját gondolataink és érzéseink kivetülése, s hogy mennyi korlátozó falat teremtünk magunk köré. Ez mind-mind irányba tett engem.

  Az igazi élet a fejünkben lévő falakon, és az otthon lévő négy falon túl van. Szóval innen is köszönöm szépen Enci. Azt látva, hogy mennyit fejlődtél és milyen jó úton jársz, ez engem is teljesen felvillanyozott, átadva a pozitív lendületed.
   Köszönöm! :)

2022.02.12.