Most eljutottam oda, hogy szembenézzek egy nagyon régi mumusommal. Valamivel, amire eddig mindig félelemmel, ijedelemmel, kétségbeeséssel, zűrzavarral, addig összerakott darabkáim szanaszét hullásával, teljes bizonytalansággal reagáltam. Ez a valami nem más, mint az ismeretlen.
   Ismeretlen, új dolog, ami elsőre rendkívül rémísztő és hatalmas falatnak tűnik.

Vajon miért alakult ki bennem az, hogy ha jön valami új kihívás, és annak nem látom elsőre a megoldását kiborulok?

  Olyan mintha összedőlne a világ attól, hogy nem látom az fényt az alagút végén. Megrémít, hogy nem látom tisztán a megoldást, a hogyant, nincs az agyamban vagy épp a kisujjamban a dolog kulcsa. S emiatt az adott dolog hatalmas méreteket ölt, túlnő rajtam, maga alá gyűr. Én pedig egycsapásra túlélésért küzdő, kapkodó idegbajos vagy tehetetlen kisgyerek üzemmódba váltok, esetleg elkezdem okolni a világot emiatt a szörnyűségért. Ezzel a helyzet első számú áldozatává nevezem ki magam, egy mártírnak, aki ellen minden összeesküdött, csapdába ejtett vad, kilátások nélkül.
    Mikor az önsajnálat lapátjával próbálok evezni a bizonytalanság és a félelem tengerében, persze, hogy végül elsüllyedek.

    Aztán egy kis idő után összeszedem magam és kirángatom, - vagy egy másik józanabb ítélőképességű ember, barát vagy kolléga térít magamhoz, - ebből az igencsak kellemetlen kábulatból, és valahogy, ha segítséggel is, de megoldom az adott helyzetet.  

      Elméleti szinten pedig milyen jól megy a változás elfogadása, azon a nagy igazság hangoztatása, hogy életben csak egy dolog állandó, és az a változás. De mikor bekopogtat az ajtón a dolog gyakorlati része, amikor ténylegesen kamatoztatni kellene e bölcseletnek a magvát, csődöt mond a gépezet.
     Beindulnak a jó öreg minták és reakciók, s oda minden tudatosság és kontrol. Elvesztem.

     Esendőnek tűnhet így ez az egész, talán az is. De ugyanakkor még sosem jutottam el oda, hogy ezt magammal kapcsolatban kimondjam, elismerjem, felfedezzem, boncolgassam. Eddig!
    De most úgy érzem, hogy ez így nem okés, nagyon nincs rendben. Mélyen magamba nézve, azt hiszem tudom is, hogy honnan indult ez az egész, onnan ahol minden elkezdődött. Gyerekkoromból.

     A szüleim mindketten kosok, ennek eredményeképp megjelenik bennük e csillagegy azon jellemvonása, hogy fejjel a falnak, mindent akarok, de azt azonnal. Épp ezért tőlem is gyors reakciókat, akciókat vártak el. Emlékszem apa rendszerint barkácsolt valamit, és gyakran kérte, hogy vigyek oda neki egy-egy szerszámot. Ám kis gyerek lévén sokszor nemhogy, megtalálni nem tudtam az amúgy sem éppen rendezett szerszámos kamrában, de olykor még az adott eszköz kilétével sem voltam tisztában.
   Hozd ide a kombinált fogót – én meg vagy nem találtam a nagy rendetlenségben, és üres kézzel állítottam be, vagy odavittem a harapót vagy valami mást. Teljes kudarcot vallva a feladatomban. Minek apukám részéről olykor egy-egy jó káromkodás lett a végeredménye, részemről pedig egy ideges szorongás a következő ilyen találd meg és hozd ide nekem alkalmakkor. Már előre attól féltem, hogy nem fogom megtalálni az adott dolgot. 

     Egy másik eset mikor apa és a kollégája épp nálunk festették a szobát, s hogy ne legyek láb alatt szerettek volna lefoglalni. A kollégája kitalálta, hogy adnak egy papírt és egy ceruzát, hogy lerajzoljam a szemközti falon lévő órát. Tény, hogy sosem voltam egy rajztehetség, de ami ennél is rosszabb, ezt akkor kicsiként egy rám bízott, számomra hatalmas és teljesíthetetlen feladatnak fogtam fel. Legalább egy órán át ültem ott, bámultam a papírt és a tollat, nem tudtam, hogy fogjak hozzá, de azt igen, hogy azt várják tőlem, hogy megcsináljam, hogy mire kijönnek az ajtón kész legyen az a fránya óra. Én meg csak ültem ott, tehetetlenül és sírtam magamba roskadva, jó sokáig. Aztán kijöttek és a kollégája megrajzolta nekem azt az órát…

    Persze így felnőtt fejjel ez mind csupa hülyeség. Tök egyszerű, hogy melyik-melyik fogó, nem nagy kunszt rajzolni egy nyamvadt órát.  De mégis hogy vihetné oda egy lánygyermek az apjának azt a szerszámot, amiről nem tudja, hogy mi az és hol van? Ha korábban soha, senki nem mondta el neki a szerszámok neveit? Teljesen irreális az elvárás. Vagy, hogy rajzolhatna le egy gyerek egy órát, ha sosem ültek le vele rajzolni, ha nem ismerte magát az órát, a számokat, vagy még ne adj isten egy szimpla kört sem tanult meg rajzolni.
   Ez csak két kis buta eset, de az hogy amíg leírtam könnyekkel telt meg a nyakam azt mutatja, hogy számomra ez nagyon is komoly dolog volt, és mély nyomot hagyott bennem, a saját kudarcaim nyomát. 

    Milyen furcsa dolgok ezek. Ki gondolná, hogy ilyen kis semmiségek is hatással lehetnek ránk felnőtt fejjel?! Bizonyára más kudracok is értek, de könnyen elképzelhető, hogy az ilyen élmények lenyomata eredményezi azt, hogy ha jön egy ismeretlen feladat, helyzet, bepánikolok, elönt a félelem, hogy nem tudom megoldani, tehetetlen vagyok. Úgy érzem máris kudarcot vallottam, pedig még az egész projekt el sem kezdődött.

   Azt hiszem, az, hogy mindig mindenre tudjam megoldást, egy magammal szemben támasztott totálisan irreális elvárás. Hisz mégis honnan is ismerhetném ismeretlenül az ismeretlent?

    Meg kell tanulnom higgadtan kezelni a váratlan helyzeteket, kihívásokat is. Ahelyett, hogy pánikolnék, tiltakoznék, ellenállnék annak, ami van, először is el kell fogadnom, a helyzetet.
    Ez van! Ez lesz! Ezt meg kell csinálni! Nincs mese.
Felesleges tiltakozni, harcolni, kínlódni, a tényen ez mit sem változtat. Ez a reakció mindössze az egó válasza, egyfajta hiszti, értelmetlen ellenállás, ami felesleges harchoz és szenvedéshez vezet.

    A helyes út az lenne, ha nyugtáznám a tényeket, és a helyzet megoldására koncentrálnék. Begyűjtenék minden információt, amit csak lehet az adott témában. Majd szépen nyugodtan elkezdenék ötletelni a megoldáson. Végig gondolnám, hogy ki miben tud segíteni, nekem mit kell tennem stb. Végig futtathatók az esetleges bökkenők, szűk keresztmetszetek, legrosszabb végkifejletek, és persze a legjobban. Így lényegében szembenéznék az adott problémával és a félelmeimmel.

Mondani peresze könnyű… Alkalmazni már egy más tészta... 

 2020.11.03