Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis mit keresek én még itt?

    Olyan mintha egy langyos pocsolyában fetrengenék hosszú idő óta, amit olykor kellemes jaccuzinak vélek, olykor pedig mocsaras, lápos iszaptengernek, vagy épp égető lávatónak. Egy dolog állandó, az hogy ez egy állóvíz.

      Néha totálisan alkalmatlannak érzem magam mindenre, máskor pedig úgy érzem ennél többre vagyok képes; sokkal több van bennem. Alkalomadtán ez a jóval több, robogva, zubogva kibukik a felszínre nagy lelkesen, majd rövid idő alatt visszahúzódik az iszapos lápos, sártengerbe.
Ezt játszom már egy ideje.

   Kimászhatnék ugyan a megszokott kis fészkemből, de ez az én komfortzónám, a magam kis börtöne. Fogalmam nincs, hogy merre, hova mehetnék tovább, hisz minden más ismeretlen, idegen, félelmetes.
    Így inkább maradok a megszokott helyemen.

  Ez egy az egyben én vagyok a free wifivel. Körbe véve a kifogások falával, a félelem kerítésével, és a külső elvárásokkal, mintákkal. 

   De azt hiszem elérkezett az ideje hogy a folytonos egyet előre kettőt vissza lépegető billegés helyett végre csak lépjek egyet és megálljak ott. Nem kell, hogy tudjam az irányt, a merrét, a mit és a mikéntet, épp elegendő lenne talán, ha fognám és simán csak kitenném a lábam, és megállnék ennek az egésznek a peremén.
   Még nem indulok el, csak kidugom a fejem a megszokásból, és körbe tekintek.
   Talán, ha így teszek, megláthatok valami újat, valami mást.   

  Bölcs angol mondás „One step at a time.”   

  Talán elsőre elég csak annyi, hogy ezt az egy lépést megtegyem, és nyugtázzam magamban, hogy elindultam, készen állok. Itt az ideje változtatni. Ha csak ennyit teszek és nem többet, talán már ezzel elindul valami. 

  2020.11.04