2008. Szeptember 1.-én léptem be a dolgozó nők világába. 13 évvel ezelőtt Szeptember 1.-én. - épp ahogy az iskolásoknak elkezdődik a tanítás, - kezdtem el pályafutásomat a cégnél.
   13 év, gombócból sem kevés, hát még évekből. Most jött el az ideje annak, hogy utam másfelé vegye az irányt, és búcsút vegyek szeretett munkahelyemtől. A sors fura fintora, hogy napra pontosan, épp az évfordulómon vállok meg az IT-tól.

    Immáron körülbelül 1,5 éve, hogy Home Office-ban dolgozunk a covid miatt. Ezidő alatt igencsak minimálisra csökkent az irodában töltött idő. Szabadságom előtti utolsó napjaimat mindenképpen szerettem volna odabent tölteni, hogy elbúcsúzhassak a kollégáktól és attól a helytől, ami a hosszú évek során szinte a második otthonom volt.

   Hiszitek vagy sem, de a hosszú HO-ban töltött időszak után, minden egyes kolléga látványa már önmagában mosolyt csalt az arcomra, és úgy örültem neki, mintha ezer éve nem láttam volna őt.  Ahogy egyre több ismerőssel futottam össze, egyre inkább feltöltött és felvillanyozott ez a sok kis találkozás. Szinte már szárnyaltam.
    Már nagyon hiányzott; emberek közt lenni, szocializálódni, beszélgetni, nevetni. 

   Amilyen jó érzés volt ismerős arcokkal találkozni végre, épp annyira furcsa volt egyedül bolyongni másnap, kora reggel a kihalt irodában. Elfogott egy különös érzés, eszembe jutott hány és hány kolléga távozását néztem végig, ahogy utolsó útjukon vonulnak végig a hosszú teremben. És most rám is ez vár, most én fogom megtenni ezt az utat. Ezúttal én intek búcsút.
    Egy percre összeszorult a szívem, és kicsordult néhány kóbor könnycsepp.

    Később megérkezett a terembe Attila és Szilárd is, így nem búsultam egyedül túl soká. Szilárdtól kaptam búcsúajándékként egy cuki kis plüss pingvint, és a szabadítsátok ki a pingvint játékot. Ez utóbbin annyira nevettem, hogy abba sem tudtam hagyni.

    A búcsúlevelem semmiképp sem szerettem volna az utolsó pillanatra hagyni, ehelyett igyekeztem előre kiküldeni, így már kb mindenki tudta, hogy távozni készülök. Rengeteg kedves, sajnálkozó, ám egyúttal gratuláló és biztató visszajelzést kaptam, ami kimondhatatlanul szívmelengető volt.
   Rendkívül jól eső érzés, hogy ennyien szeretnek, és ennyi mindenkinek fogok hiányozni. Képzeljétek, még maga az ügyfelem is úgy jelzett vissza, hogy sajnálja távozásom, és kiemelte, hogy mennyire jó hatással volt munkásságom a cégünk és az ügyfél kapcsolatára. Ez azért nem semmi! Ezáltal úgy érzem, valódi értéke, és haszna volt a munkámba fektetett erőfeszítéseknek.

   Néhányan őszintén meglepődtek távozásom hírén, szinte el sem akarták hinni, hogy elmegyek. Az igazat megvallva magamnak is elég hosszú időbe telt eljutni eddig a döntésig. Többévnyi rágódás, huza-vona, mérlegelés, toporgás, és egy nagyobb önértékelési válságba való süllyedés, majd abból való felemelkedés előzte meg. Nem igazán volt egyszerű döntés. De mindenképp időszerűvé és szükségessé vált, hogy kilépjek a komfortzónámból, és valahol máshol próbáljam ki magam. 

   Augusztus 19.-én tartottunk egy kisebbfajta búcsú estet a srácokkal. Szívem szerint tartottam volna egy nagyobb búcsúbulit, ahova meghívok mindenkit, akivel együtt dolgoztam a cégnél, de az Augusztus 20.-ai rendezvénysorozat ezt eléggé keresztülhúzta. Így egy szűk körű kis közös üditőzésnél maradtunk.
   A fiúk kitettek magukért; kaptam tőlük egy szép emlékplakettet, T-s pingvinnel. Amikor megláttam majdnem elsírtam magam, de elhatároztam, hogy nem sírok, ehelyett egyfajta lemoshatatlan mosoly ült ki az arcomra. Tecától pedig kaptam egy eredeti, kézzel készült könyvjelzőt.

  Még ezek ellenére sem fogtam fel teljes mellszélességében, hogy ez az én búcsúbulim. Egy laza kis összejövetelnek tűnt az egész, ahol kólázgattunk, beszélgettünk, viccelődtünk, jól éreztük magunk.

   A srácok közben dolgoztak. Fura volt távolról szemlélni, ahogy Laci és Gabi ügyködik a consoleon. Bár mellettem álltak valahogy mégis távolinak tűnt az egész. Talán azért mert az elmúlt fél évben OPM pályafutásom során én is egyre távolabb kerültem a fekete képernyőtől, és a hardcore technikai munkától. Helyét a telefonkonferenciák, az egyeztető tárgyalások, intézkedések, koordinálások, döntéshozások és egyebek sora vette át. A saját csapatom mellett, az ügyfél management csapatának szerves részévé váltam, és idővel többet beszéltem és dolgoztam velük; a szlovák és német kollégákkal, illetve magával az ügyféllel, mint a saját teamemmel.

   Azt hiszem ez így volt a lehető legjobb. Könnyebb volt így elbúcsúzni a pingvinátor élettől, és a csoporttól, mintha csak egy éles vágással egyik napról a másikra 180 fokos fordulattal váltok.

    Egy hét nyaralás után ismét az irodában találtam magam. Ez volt az utolsó napom. Ekkor már bejött szinte az egész csapat. Furcsa volt ez a nap. Szépen lassacskán leadtam az eszközeimet; a belépőkártyán, mind a négy tiks kártyám, ami az évek során gyűlt, a telefonom, és a gépemet. Ezáltal kissé olyanná váltam, mint egy festő ecset nélkül, vagy szerelő szerszám nélkül, de igyekeztem megfeledkezni erről.
   Elköszöntem még, akitől csak lehetett, a recepciós hölgytől, a karbantartó úrtól, a takarító elvtársnőtől, a belső IT-soktól.

   Mennyi mindent hagyok most magam mögött, futott át az agyamon. Visszaemlékeztem, hogy mi mindent köszönhetek a cégnek, mennyi szép élmény ért itt, milyen küzdelmeket vívtam mennyi barátra tettem szert, s hánytól búcsúztam el. Hála és köszönet járta át a lelkem.  

    Az a megtiszteltetés ért, hogy az idei csapatépítőnk egybeesett távozásom napjával, így kicsit olyan volt ez kis szeánsz, mintha az én búcsúebédem lett volna, amire az egész csapat összegyűlt.
Jóízűen elfogyasztottuk az ételeket, önfeledten beszélgettünk, anekdotáztunk egy sort, összeálltunk egy közös fotó erejéig, majd szépen mindenki hazaballagott.

     Hát ennyi volt; 13 év után elbúcsúztam a cégtől és a kollégáktól. Hazamentem a lakásba leültem kicsit a kanapéra csendes magányomba, és próbáltam ezt az egészet feldolgozni magamban. Talán kicsit elérzékenyültem még a nosztalgia vonaton, majd mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy minden vég egyúttal egy új kezdete is.

  Vár rám az új munka, új kollégák, új kihívások.