2021 Február elseje van, esik a hó. A születésem napján is esett. Aznap az évtized legkomolyabb hóesése borította be a tájat. Méteres hó állt mindenfelé, amerre a szem ellátott. Mondhatni, hogy az érkezésem elég nagy „hót” kavart.
   Édesanyám épp a napokban mesélte, hogy a mentősök sokkot kaptak azon, hogy mégis hogy juttatnak el minket ilyen időbe a korházig. A sofőr összecsapta a két kezét, majd egyenesen a homlokára csapott, hogy mi lesz itt. Az utakon állt a hatalmas hótenger. De anyukám megnyugtatta, hogy csak a közeli szülőotthonig kell elvinniük. Majd jóslón hozzátette; - Egy órán belül már megszülök!
    Így is lett, este negyed nyolckor, a jól ismert TV macis esti mese kezdetekor jöttem világra. Bizonyára nem akartam lemaradni róla.

   Az, hogy drága jó anyámnak, hogy jutott eszébe belekezdeni valami baromfi megtisztításába - magyarán miért állt neki kacsát pucolni, - és kimosni bátyám télikabátját még aznap, mikor már érezte, hogy én jönni fogok, örök talány. De az bizonyos, hogy a régi asszonyok kőkemények voltak! Szerencsére apukámra is lehetett számítani, szükség idején maga sem restellt besegíteni az ilyenekben, így mégsem anyukámnak kellett befejeznie a munkát.

      Szóval jött a TV maci, és jöttem én; megszülettem. Ragyogó kék szemekkel bámultam rá a világra. Bár akkor még tuti nem értettem miért kellett elhagynom a jó meleg menedékem. Minden sokkal nagyobb és világosabb volt idekint, nagyon fáztam és nagyon sírtam. Nem értettem, hogy mi történik velem és körülöttem. 
   Egyszer csak megláttam egy másik kék szempárt, valaki szorosan magához ölelt. S bár még mindig nagyon fáztam egyszeriben mégis furcsa melegség öntötte el a kis testem. Olyan ismerős volt, az otthon melegét sugározta, az otthonét ahol kilenc hónapig lakoztam, de mégis más volt mint eddig. Ő volt az édesanyám. Hirtelen abbamaradt a sírás, egyszeriben megnyugodtam. Tudtam, hogy már jó helyen vagyok.
    Aztán átadott egy magas bajszos barna embernek. Szinte elvesztem a karjai közt olyan pici voltam, vagy ő volt olyan nagy?! Bárhogy is de ő is ragyogó kék szemekkel bámult rám. Majd nevetve mondott valamit, amit nem értettem. De ez a hang olyan ismerős! Mintha hallottam volna már valahol. Hacsak nem.... hacsak nem ő volt az aki olyan sokat beszélt anyához míg odabent voltam. Ő volt az, az édesapám.
       
   Ezúton is szeretném megköszönni jóanyámnak és jóapámnak, hogy létrehoztak, felneveltek, szerettek és támogattak. Nélkülük ma nem lennék itt.

   A sztorihoz még hozzátartozik, hogy drága nagyszüleim mindig lelkesen mesélték, azt, amint apukám maratoni futókat megszégyenítő elszántsággal rohant hozzájuk a hatalmas hóban, hogy megvigye az érkezésem hírét.
1987-et írunk. Ekkoriban még nem volt ám nemhogy fészbúk meg messzendzser, vagy mobil, de még vezetékes telefon sem. Autónk sem volt, bár valószínűleg az is elakadt volna a hóban. Így maradt a sprint a jéghidegben, bár kötve hiszem, hogy fázott volna apa a nagy rohanásban.

   Állítólag már mindenki nagyon várt. A testvéreim teljesen be voltak zsongva, hogy kistesójuk születik. A nagymamám egyszerűen nem tudta megjegyezni a nevem, így csak az akkoriban hírhedt női kórus a Z’zi Labor segített azt memorizálni. :)   

   Hát  valahogy így születtem meg.

   Ez a nem csekély 34 év pedig csak úgy huss, tova szállt. Nem is tudom, hogy reppenhetett el ilyen gyorsan az idő. De azért remélem, hogy van még belőle bőven.

   Niki barátnőm kérdezte tőlem; - Na, és volt valami meglepetés?

   Gondolkodtam, hogy volt e? Lesz e? Hisz covid time van, mindenki leginkább otthon ül. Nagy bulizás nem várható. Diétázunk, így a torta is kilőve. Aztán hamar eszembe jutott a legszebb ajándék az, ami már kora reggel a facebookon fogadott és végig kísérte a napom; a milliónyi születésnapi jókívánság.

   Talán klisének tűnhet, de tényleg így volt. Számomra ez volt most a legszebb és legtökéletesebb ajándék; a felköszöntők aranyozták be a születésnapomat.

     Minden egyes köszöntésnél eszembe jutott az illető arca, és ez egy hatalmas egyre csak növekvő mosolyt csalt elő bennem. Ki is írtam egy köszönő posztban, hogy nem csak a számmal és a szememmel mosolyogtam, de a szívemben is megszületett egy hatalmas mosoly. Csodálatos érzés, nagyfokú szeretet és hála járta át a lelkem. Sokáig nem voltam nagy szívecskés-szmájli és csókos száj küldözgető, sőt nem is tudtam mit kezdeni ezekkel. De most muszáj volt osztogatni ám őket. Akinek nem küldtem, mert resteltem annak is odaképzeltem egyet.

   Nem arról van szó, hogy mégjobban megzakkantam volna. Bár sokak szemében úgy tűnhet. Egyszerűen csak annyira előjött bennem a szeretet és a hála érzete a barátaim ismerőseim iránt, hogy az így nyilvánult meg. Illetve úgy, hogy igyekeztem visszafelé is sugározni egy kis szeretettet és jókívánságot a kedves köszöntőimnek.

     Annyira hiányzott már ez, hogy így megnyíljon a kis szívem és körbeölelje a világot. Hogy ragyogjon ezerrel a szemem és mindenkit a szívembe zárjak, és mindenkinek csupa jót kívánjak.

   Ez a bennünk lakó szeretet, amit gyakorta elzárunk magunkban, pedig mindenkiben ott lakozik és csodás dolog megélni.

    Nagyon Szépen Köszönöm Mindenkinek, hogy ezt most előidéztétek bennem. És már sírok is…  De ezek öröm és hálakönnyek. Ha olvastátok a korábbiakat elég befordulós időszakon vagyok túl. Ezért is jött most ez a szeretetbomba nagyon jól. Kellett, mint egy falat kenyér!

     KÖSZÖNÖM!!!

2021.02.02