Nemrég újra elkezdtük a Szászhegyessy Zita féle 15 perces HIT edzéseket. Ma reggel lenyomtuk a 37. napot. Igaz, hogy izzadunk, nyögünk, és kidőlünk bele, de nagyon szépen formálódunk is.

   Minden ember álmodozik az igaz szerelemről. Egyfolytában csak keressük a nagy Ő-t, miközben az, a shift lenyomásával egész könnyen elérhető lenne…  Az emberek rendre keresik az igazit, mintha ez belénk lenne kódolva. Bár jobban belegondolva a csapból is ez folyik, zenékből, a sorozatokból, filmekből, a médiából, love is always in the air.

  A minap Ági gondolt egyet és lefóliázta a kissé retró fehér konyhalapunkat. Full fehér az egész konyhaszekrény, és maga a padló is világos. Ezzel szemben a fólia fekete fa erezetű. Olyan brutális módon átváltoztatta mindez egycsapásra a konyhát, hogy ha belépek még most is meglepődőm azon, hogy hova kerültem. Másfél éve lakunk itt, kb ez idő óta megvan a fólia is, de valahogy mégsem jutottunk oda, hogy felkerüljön. 
   Durva, hogy egy aprócska változtatás milyen nagy hatással tud lenni a nagyobb egészre. 

   Az előző bejegyzésemből is látható, hogy nem voltak túl eseménymentesek az elmúlt idők. Sokat fogtam is a fejem miattuk. 

   Az elmúlt hét hónapot javarészt munka nélkül töltöttem. Rengetegszer fordult meg a fejemben, közben hogy erről vagy arról írni kéne a blogomban…. aztán sodródtam tovább az árral. Volt olyan is, hogy szekunder szégyenérzet miatt nem írtam le dolgokat. De most talán itt az ideje színt vallani, hogy mégis mi a csoda történt velünk az elmúlt időszakokban.

    Az elmúlt 3-4 hónapban egészen pontosan 5 ismétlő tanfolyamon voltam Ildónál, ezek Angyalkommunikáció és Reiki ismétlő tanfolyamok voltak.

  Ősszel mikor otthagytam a munkám azt gondoltam ez az, most majd lesz időm mindenre, majd tudok írni egy halom bejegyzést… Ehhez képest az elmúlt időszakban jóval kevesebbet írtam, mint korábban.

Tudom, hogy meg kell tennem....egyedül én vagyok aki megteheti… de egyszerűen nem vagyok képes rá… Úgy érzem megszakad a szívem…

  Tudtam jól, hogy el fog jönni ez a pillanat. Tudom jól, hogy mit kell tennem, hogy meg kell tennem.... De egyszerűen sírva fakadok már csak attól, hogy rágondolok.

  Volt egy dolog az életemben, amit bár tudtam jól, hogy meg kell tennem, mégsem tettem. Reggelente ez volt az első gondolatom, éjjelente pedig az utolsó. Folyton újra meg újra előjött, és a fejemben ezerszer leforgattam az egészet, viaskodtam, vitatkoztam és érveltem. De a valóságban ezt az egészet elhessegettem, a szőnyeg alá sepertem, mert így tűnt az egyszerűbbnek. Kényelmes volt, komfortos, nem kellett változtatni, nem kellett beleállni, végig vinni. A békét választottam ahelyett, hogy kiálltam volna magamért.

Senki más nem érint
Ahogy te érsz hozzám
A világon nincs is más
Aki ért hozzám

  Még Augusztus elején Irie Maffia koncerten voltunk Ágival. Ha már a nagy Ballagási buliról, amikor is 18 éves lett az együttes lecsúsztunk, gondoltam ezt mégse hagyhatjuk ki.

  Az elmúlt időszakban egy igen komoly fordulóponthoz érkezett az életem; úgy döntöttem otthagyom a munkahelyem és vele a vezetői létet, és az én kis csapatomat.

Bárhol lehetsz
Bármit tehetsz
Bármi lehetsz

Higgy
Higgy magadban
Higgy a napban
Ebben is
És a holnapban

Higgy a szélben
Higgy a szóban
Higgy a jóban
S a folyókban

Higgy a fákban
A levélben s a virágban
E lentiben
S a túlvilágban

Higgy az álmokban
A mesékben
S valókban
A csodatevő lókban

Higgy magadban
Abban mi benned s általad van
Higgy az erődben
A saját teremtődben

Bárhol lehetsz
Bármit tehetsz
Bármi lehetsz

2023.07.17

Másfél hónap
Mintha több év lenne
Oly távol vagy
Szinte fényévekre

Tudom jól, ez az élet rendje
Minden lélek el kell menjen
A halál nem vég
Csak egy állomás
Illúzió
Buta látomás

Odafönn az égen
Mennyeknek ölében
Táncot jár a lélek
Az égi fényességben

2023.06.22

  Ma aktív főzőcskézésbe kezdtem, és úgy döntöttem írni fogok róla. Mióta anya először bekerült a kórházba nem nagyon írok, elkezdtem megírni az ő sztoriját, de nem haladok vele túl gyorsan. Elég felkavaró visszaemlékezni és újraélni a történeteket, még úgy is, hogy tudom, hogy ez mind a feldolgozás része. Nah de most legyen a konyhaművészeté a porond.

  Ez a comig out vers úgy 2 éve született kb, és kikerült facebook-ra is, ám mikor munkahelyet váltottam inkább leszedtem, féltem otthagyni. Sőt igazság szerint még ide sem tettem ki, de most megtaláltam és közkincsé teszem :)

Ma reggel eléggé beforgattam magam, erre ez az üzenet talált meg;
Miért kínzod magad?
Nem kell szenvedned
Nem azért mentem el, hogy te szenvedj, hanem hogy az én szenvedésem véget érjen
Nem kell minden nap vagy minden percben rám gondolnod
Ne érezd magad rosszul azért mert nem teszed
Az élet megy tovább, nem áll meg
Neked is azt kell tenned
Menni tovább az úton, csinálni, amit kell
Ne felejtsd el, amiket mondtam neked
Azok az útmutatások segítenek

Tiéd a csend
Tiéd a béke
Eltávoztál
Az örök fénybe

Ma reggeli pár soros csak úgy;

Lassan rájövök, hogy az élet túl rövid
Így mikor nevetni kell nevetek, amikor sírni kell sírok
Sajnos az utóbbi időben igen ritkán írok

Még mindig sok időt pazarlok a lázadásra
A megváltoztathatatlan ellen
S túl kevés hitem van magamban,
Hogy megtegyem, amit kell

 De bárhogy is legyen
Az élet nem áll meg
A lemez pörög tovább
S én pörgök vele egy életen át

2023.06.09

   Március hónap végén kivettünk pár nap szabit, hazalátogattunk szülővároskámba, és Debrecenbe. Végre sikerült eljutni az egyik kedvenc helyemre a Hortobágyra is. Az elmúlt 2 évben sajnos nem nagyon jártunk arra.

  Képzeljétek már 2 éve, hogy Budapesten élünk. Olyan gyorsan elröppent, ugyanakkor mégis, mintha legalább 10 év telt volna már el, mióta ideköltöztünk. Kaland projektnek indult az egész, és lám a végére teljesen letelepedtünk. Munkát váltottunk, ideköltöztünk mindenestől, és immár ez az otthonunk.

  Vasárnap reggel van, aludhatnék, ameddig jól esik, persze, kidobott az ágy még hat előtt. Kimentem mosdóba, majd a konyhába vízért, hallom, hogy a nappaliban hány a macska. Nah vajon mit evett meg Deni? Tettem föl magamnak a kérdést. A foszíliákból elég hamar kiderült, hogy valami zöld növényt.

   Csütörtökön céges buli volt nálunk a belvárosban. Ez úgy szokott kinézni, hogy a szervezők kibérelnek egy helyet, általában ugyanazt a már jól ismert és időközben megkedvelt pubot a központban, ahová az adott esete a belépés kizárólag cégeseknek, karszalag ellenében lehetséges.

   Március elején újfent megfáztam, emiatt úgy döntöttem pihenek, gyógyulok. Az ágyban fekve behívtam Norinát az őrangyalom, hogy legyen velem. Elbeszélgettünk egy-két témáról. Leginkább azokat a területeket akartam helyre tenni magamban a segítségével, amik problémásak.

  Kaja téma; avagy a táplálkozás kérdése;

   Régen volt már Denis cikk. De jelentem jól van a cicó, imádja az új lakást, a nagyobb teret, azt, hogy van hol rohangálnia. Nemrég kapott egy új cicakapót, azóta az az Isten.
  Mikor a mi cicánk lett és még pici szőrgombóc volt az első nagy cicacucc vásárlós alkalommal kapott egy nagy cica ágyat. Amit évekig érintetlenül hagyott, aztán pár napja újra felfedezte, és birtokba vette, azóta ha nem találom gyakorta ezen a cicapárnán szunyókál. Hogy eddig miért nem, és miért épp pont most örök talány. Ez olyan cicás dolog.

  Múlt héten újra kiütött egy megfázás, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy betegen dolgoznék ezúttal betegszabadságra küldöm magam az orvosom legnagyobb egyetértésével. Hétvégén azonban már egyszerűen muszáj volt kimozdulni egy heti bezártság után. Így esett az eset, hogy elmentünk a Macskakiállításra a Lurdy házba.

   Hihetetlen, hogy mennyire durván hatással van rám, a közérzetemre, a hangulatomra, a viselkedésemre, kedélyemre és az egészségügyi állapotomra, az hogy mit eszek. A „rossz kaják” negatív effektjeit tapasztalom már egy ideje magamon, de még mindig újra meg újra rácsodálkozom erre. És ebben az a szar, hogy ez egy állandó szélmalomharc, örök küzdelem, magammal a tudatosságommal, pontosabban a tudatlanságommal, a vágyaimmal, és az épp mikor mit kívánok meg-el.

  Ági majdnem otthagyta a fogát! Kicsit hatásvadász cím, nemde? Jól mutatna egy bulvárlap címlapján vagy kattintós weboldal kezdősoraként. De, hogy miről is szól a fáma?

  Az utóbbi napok, hetek kicsit szenvedősek voltak. Sikerült kétszer is benyelni a hasmenős valamit, ha nem ilyen jellegű kínlódásom volt, akkor épp a fejem fájt, vagy azokat a napokat éltem, amikor nem igazán kívánatos nőnek lenni. Szóval mondhatni, hogy túlélő üzemmód volt. Ezért is született kevesebb iromány.

  Van egy rágófogam, amit már 20 évvel ezelőtt ki akart húzni az egyik fogorvos, de én nem hagytam neki. Szerencsére volt egy másik doki, aki hajlandó volt betömni, ezzel megmentve őt. Azóta ez a kis fog egész kálváriák során esett már túl. De örömmel jelentem, hogy még mindig megvan!

   Elég kiadós volt a múlt szerda. Kiadós reggeli, vagy kiadós edzés helyett, magamból adtam ki mindent.
A Valentinnapi vacsora hozadéka egy jó kis gyomorrontás lett.

  Unikornisos kalandunk után, ha már az nem jött össze, - keringtünk még egy órát kb a környező utcákon, nem tudván, hogy mit is szeretnénk, hova is menjünk. Végül nagy csámborgás nyomán visszatértünk a kalózos helyre, ám sajnos nem volt szabad asztaluk. Majd mikor már nagyon nem tudtuk hova tovább és kellően lejártuk a lábunk.

  Eszembe jutott a Dzsungel étterem, amit még vagy egy évvel ezelőtt teljesen random egy másik hely nyitására várva fedeztünk fel, s látva a témáját az utcafrontról, mindenképp felkerült az ide is el kell egyszer jönni listára.

  Múlt vasárnap elindultunk sétálni. Gondoltam egyet, elviszem Ágit az unikornis kávézóba, ha már emlegette a napokban, hogy ilyen is létezik. Persze őt nem avattam be a tervembe, egész végig fogalma sem volt, hogy hova megyünk. Próbáltam különféle füllentésekkel elültetni a kíváncsiságát, nehezen ment, mivel sosem tudtam jól hazudni. Ennek ellenére kitartottam és nem árultam el neki, hogy hova tartunk.

   Ígértem, hogy megírom nektek belvárosi kalandozásaink kálváriáját. Múlt szombaton az Encis tali után Ágit is becsábítottam a központba. Azt azonban nem tudta, hogy várakozás helyett elindultam felé a másik irányból, hogy majd valahol félúton találkozzunk. Ő várta a befelé menő buszt a megállóban, én pedig izgatottan utaztam a visszafelé tartó járaton.

   Van egy kártyavető oldal, amit követek. Vannak napi üzenetek, nap angyala kártyák, régebben volt heti előrejelzés is, ahol 3 kártya közül lehetett választani. A döbbenetes az, hogy mennyire helyénvalóak és odavágóak voltak a lapok, amik elém kerültek. Az esetek döntő többségében egy az egybe betaláltak. Nem kellett bizonygatás, reklám, cégér, vagy bármi más, ahhoz, hogy hiteles legyen, mert egyszerűen önmagában hiteles, úgy ahogy van.

   A szombati program egy régi kedves barátnőmmel való találkozás volt. Tizenegy órára beszéltük meg a randit a Kelet kávézóba. Még sosem jártam itt korábban, de mint kiderült ez a hely egy igazi irodalmi csomópont, ahol híresebb magyar írók is megfordulnak. Egyből jót mosolyogtam magamban; pár napja vetettem bele én is magam újra a blogolásba, és épp egy írós helyen talizunk.

   A nap végére úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Folyamatosan száguldoztak a fejemben a gondolatok, és sehogy sem akart az a fura általános elegem van és kivagyok teljesen érzés elillanni. Gondoltam sétálok hazafele, kiszellőzik a fejem, és jobb lesz, de nem így lett. Otthon sem lett jobb a világvége hangulat. Pedig nyomósabb oka nem volt neki, de mégsem szűnt, mégsem múlt.

   Január valahogy nem az én hónapom. Ez a harmadik év zsinórban, hogy több hétnyi betegséggel töltöm az első hónapot. Mintha így zárnám le az előző évet, mintha ez az év eleji betegeskedés készítené elő az újjászületésem, a feltámadásom. Tavaly covidos voltam, tavaly előtt szintén, idén pedig valami torokfájásos nyavalyát nyeltem be.

   Az év vége közeledtével sokan csinálnak számvetést, egyfajta visszatekintést az adott év viszonylatában. Visszagondolva a 2022-es év számomra tele volt munkával, izgalmakkal és változásokkal. De az igazán komoly változások lavinája még korábban kezdődött...

Először is Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

   Nem igazán vagyok az újévi fogadalmak híve. De talán itt az ideje elkezdeni komolyabban. Nem ám a fogadkozást, hanem inkább a céljaim megvalósítását.

    Tegnap Bécsben jártunk az adventi forgatagban, ám élménybeszámoló helyett most azt írnám le, hogy milyen égi üzenet talált meg tegnap és a mai Ildós & Tamásos meditáció alkalmával. 

Figyelem most erősen spirituális vizekre evezünk!

   A Guano Apes fiatalkorom meghatározó zenekara volt. Középiskolás éveim elején szerettem meg őket. Ők amolyan igazi odab@szós rockbanda, nincs aki ne ismerné Lords of the borads című számukat. Emlékszem milyen nehéz volt megszereznem az albumukat; unokatesóm egyenként szedte le DC-ről a számokat, s úgy írta lemezre nekem. Aztán egy jó ideig minden nap az ő cd-jükre keltem. Mennyit sírtam a Rain-re, s mennyit énekeltem az Open your eyest…

   Kedden Indiai Főzőesten voltunk, de nem Pesten, hanem Budán. Ági szülinapi ajándéka volt, csak most jutottunk oda, hogy beváltsuk. Elvárások nélkül, amolyan lesz, ami lesz érzéssel érkeztünk. Egy 12 főből verbuválódott random csapat gyűlt össze, plusz a kurzus vezetője. Nyitásképp, mintha csak az anonim alkoholisták gyűlésén lennénk, - körbe ültünk, s mindenki mondott pár szót magáról, szigorúan név nélkül. Különbség csak az volt, hogy a „Három napja nem iszom…” mondatok helyett az Indiai konyhához való viszonyunkat kellett taglalni. Ágota a „mesterszakácsunk” mesélt kicsit Indiáról, az esti menü összeállításáról.

    Egy három napos ITIL képzésen voltam a héten.

    Meglepő módon nem volt olyan száraz és lesújtó az anyag, mint amire számítottam korábbi tapasztalataim alapján. Bár ez nagyrészt az oktató előadásmódjának volt köszönhető. Aki nem találkozott vele annak elmesélem, hogy az ITIL egy úgymond kézikönyv, javaslat gyűjtemény arra vonatkozólag, hogy hogy működjön egy vállalat. Leírja a folyamatokat, irányelveket, részterületeket, fókusz pontokat, hogy mi kell ahhoz, hogy egy cég sikeresen működjön, értéket teremtsen, kielégítse a fogyasztói igényeket.
  Amellett, hogy az önmagában elég száraz, nehéz tananyag emberi fogyasztásra alkalmasan lett tálalva; a harmadik nap a MarsLander nevű szimulációs feladatot kellett megoldani a résztvevőknek.

     Én naivan azt gondoltam az egész felújítás projekt elején, hogy majd én lépésről lépésre leírom szépen bejegyzésenként a műveleteket. Hát…. ez…. nagyon nem jött össze. Igazából most jutottam oda, hogy közzétegyem ezt a cikket, amit még augusztus közepén a beköltözéskor írtam!

  Mit ne mondjak nem volt ez olyan sima liba. Jöjjön a renováló hullám hegyek és völgyek meséje.

   Világéletemben kutyapárti és kutyafüggő voltam. Mai napig előszeretettel rohannék oda a legtöbb kutyához az utcán, hogy megsimogassam. Csak az a bibi, hogy így 30 felett kicsit már hülyén néz ki a dolog. Ha egy idegen gyerek rohan oda kutyádhoz az oké, de ha egy idegen felnőtt teszi ugyanezt már nem biztos… Mivel nem áll túl jól a kényszerzubbony, igyekszem inkább türtőztetni magam.
  Elég sokféle állatunk volt. De saját macskám sohasem. Egészen Deniig. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így elmacskásodom.  
   Két és fél évvel ezelőtt Ági felvetette, hogy kell egy állat a lakásba. Én meg azt mondtam, hogy csakis szőrös, simogatni való jöhet szóba. Miután a másik kutya, nyuszi és a vadászgörény lehetőségét elvetettük, maradt a macska. Akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom.

   Izgatottan vártuk a kedd reggelt. Az alakban lógva néztük a parkolót, hogy vajon mikor jönnek, jönnek-e, a felújítást végzők. Telefonáltunk a felújító brigád "menedzserének" hogy elkérjük a fiúk számát, de mire felhívtuk volna őket, már ők csörögtek, hogy hogyan jutnak be a lépcsőházba. Ez nem kis megnyugvást szült bennünk.

    A sors fura fintora, hogy amikor tavaly elkezdtük nézegetni a lakásokat, azt mondtam, én nem akarok még egyszer felújítani. Épp elég volt egyszer végigcsinálni. De mivel az univerzum nem ismeri a nemet, ehhez képest jól összehoztam magamnak egy újabb fullos lakásfelújítást. A-tól Zs-ig.

   Már hónapok óta vártam és vártam, hogy eljöjjön az a nap, amikor végre átvehetem a lakáskulcsokat. Az új lakásom kulcsait. S most mikor eljött, el sem hiszem, hogy megtörténik. Fel sem fogom az egésznek a súlyát és jelentőségét.

    Az idei Csodatábornak egy teljesen új hely; a Parádfürdői ifjúsági tábor adott otthont. Ha azt mondom, hogy hosszú kanyarokkal teli út vezetett odáig, cseppet sem túlzok. Szerpentinből nem volt hiány az úton. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy már vártak; friss aszfalttal borított úton közelíthettük meg a célállomást. Csak az utolsó pár száz méter volt döcögős lévén maga a tábor az erdő közepén terült el.

Hogy mire is gondoltam pontosan az előző írásomban (Szeláví) ?

Ülök a hófehér képernyő előtt

És pötyögésre áll a kezem
S már írok, már verem
A jó öreg billentyűzetem

Nini! Egy rím!
Hogy termett itt?

Kinőtt a földből
Mint réten a virág
Száz féle színű
Gondolat halmon át

Bolondos sorok
Egy mosoly beoson
S az arcomra ragad

Mintha ízlene
A hóbortos zene

Mintha tetszene
Ahogy utolér
E kóbor rímfüzér
Lomhán vagy fürgén
Akár így vagy úgy
Bőszen bandukol

 Rég volt már ilyen
Ez egy más üzem
S legjobb benne
Hogy semmit nem üzen

2022.03.05

  Múltkor leültem írni ama szent elhatározással, hogy végre itt és most megragadom az alkalmat és a szót, rászánom az időt magamra, az írásra, a gondolataimra, hogy kijöjjön belőlem, aminek ki kell. Erre fura mód, az első két mondat rímbe jött, és kerekedett belőle pár sületlen strófa. És nagyon jól esett. Jól esett a lelkemnek. Közben rájöttem, mit már rég tudok, csak mégse teszem, hogy nekem ez kell.

Írni, de miről?
Máról?
Drámáról?
A szokásos fámáról?

  Lassan két hónapja vagyok az új munkahelyemen. Amire nagyon sok mindent lehet mondani, egyet azonban semmiképp sem; hogy unalmas. Állandó a pörgés, mozgás, változatosabbnál változatosabb helyzetek és feladatok tárulnak elém.

   2008. Szeptember 1.-én léptem be a dolgozó nők világába. 13 évvel ezelőtt Szeptember 1.-én. - épp ahogy az iskolásoknak elkezdődik a tanítás, - kezdtem el pályafutásomat a cégnél.
   13 év, gombócból sem kevés, hát még évekből. Most jött el az ideje annak, hogy utam másfelé vegye az irányt, és búcsút vegyek szeretett munkahelyemtől. A sors fura fintora, hogy napra pontosan, épp az évfordulómon vállok meg az IT-tól.

   Annyi mindenről lenne, kellene írnom, hisz megannyi minden történt és történik mostanság körülöttem. Ma reggel sepregetés közben mégis egy fura gondolat ötlött fel bennem és vezetett odáig, hogy írni kezdjek. Felrémlett előttem egy korábbi jelenet, mikor is kijelentettem magamról, hogy én nem sepregetek jól, inkább rábízom ezt másra. Most egyszeriben úgy tűnt, hogy ez mekkora bődületes baromság. Hisz felseperni mindenki képes. Nem kell hozzá speciális skill, sem diploma.

   Belegondoltam, hogy mennyi ilyen képesség van, amitől egy kósza gondolattal megfosszuk magunkat, mialatt ugyanazzal oly könnyedén felruházzuk a másikat vagy épp másokat. Hány és hány hasonló eset lehetett életem során, amikor azt mondtam, hogy nekem bizony ez nem megy, nem tudom megcsinálni, nem vagyok képes rá ebben én nem vagyok jó, nem értek hozzá. Holott talán meg sem próbáltam az adott dolgot, vagy ha netán mégis; valószínűleg igen hamar feladtam.

    A Kedd esti céges Pub volt számomra idén a Campus fesztivál nulladik napja. Békeidőkben évente kétszer szokott lenni ez a szakszervezet által megrendezett esemény; közös főzőcskézés, beszélgetés, zene, tombolasorsolás stb.

   Vasárnap hazajöttünk Budapestről, az volt a terv, hogy szerdáig otthonról dolgozunk, mobilnetről. Igen ám, de az ember tervez, a mobilnet meg véges. Így esett, hogy kedden dél magasságában az addig korlátlannak gondolt céges mobil stick megadta magát, és azt mondta innen ne tovább.

   Nemrég felkeresett az egyik Csodatáboros társam, Pintyő, és megkért, hogy meséljem el neki, hogyan is zajlik a fákkal való meditáció. Megosztottam vele, amit Tamástól tanultam, illetve, amit a saját tapasztalataim szültek, és megígértem, hogy írok róla egy kis összefoglalót.

   Immáron több, mint 1,5 hónapja Budapesten vagyunk. Hihetetlen, hogy repül az idő, mintha csak tegnap költöztünk volna be.
   Szeretném elmesélni nektek a kezdeti kiruccanásaink és eltévedéseink történetét. Utóbbira ugyanis bőven volt precedens.

   Előző irományom folytatásaként beavatnálak titeket a részletekbe; a hetekig tartó költözési munkálatok folyamatába és eredményébe;

   Dobozoltunk ám rendesen, mint Tóthék! És bizony akadtak pillanatok, amikor szívem szerint négybe szeltem volna én is valakit, az őrnagyhoz hasonlóan. Mekkora mázli, hogy nincs margóvágónk.

   Észrevehetően hallgatásba burkolództam az utóbbi időben. Ezen hírzárlat oka az lehetett, hogy mindvégig egy igazi nagy durranás volt készülőben az életemben. Egy hatalmas lépésre szántam el magamat, és minden időmet ennek a szervezése kötötte le...

     Az utóbbi időben kissé felpörögtek az események körülöttem. Képzeljétek, egy teljesen új pozíciót kapok a jelenlegi mellé. SC-OPM avagy Service Chain Operation Manager leszek.

   Egy Január végi irományt hoztam most nektek. Valahogy itt maradt talonban.  Nem a legfelemelőbb írásom, de jól szemlélteti a saját kis haracaimat önmagammal. :)

  Jelentem ma képes voltam reggel 6kor kikelni az ágyból. És jógáztam is. Teljesen jól indult a nap.

   Muszáj megkapaszkodnom a nap ennek a részében, mert délben már nem voltam ennyire lelkes és vidám. A történelem megismételte önmagát. Ismét egy új akadályba futottam bele munkába, ami teljesen elkedvetlenített. És most nagyon enyhén fogalmaztam. Újra azt a szétfeszítő nyomást éreztem magamban. Jött valami, aminél nem tudtam hova tovább, nem láttam a végét. Megrekedtem.
    S beindult bennem a bolondóra tikk-takk.

Ahogy az előző cikkben olvashattátok Ildó rendesen helyretette a fejemet. Olyannyira, hogy fél óra beszélgetés után újra ugyanúgy csillogott a szemem, mint rég. Sok megértést szült ez a kis szeánsz, kellett már, mint egy falatka kenyér.

   Sosem lehetek elég hálás ennek az jóasszonynak <3 Nélküle nem itt tartanék most.

   Noh, de képzeljétek mi történt másnap!

Ildó: - Nem tetszel te nekem mostanában!
Én:   - Én sem tetszem magamnak…
Ildó: - Nem látom a csillogást a szemedben. Még amikor nevetsz, akkor sem…

...Pedig hogy szeretem én is magamban a ragyogó szemeimet….
De valóban, kiégtem és befásultam, az elmúlt hónapokban. Már nem is azt mondanám, hogy hullámvasutat éltem meg, inkább azt, hogy lent voltam a béka seneke alatt, és azt tettettem közben, hogy minden teljesen rendben van.

Ildó: - Ha nem változtatsz, depressziós leszel! Nagyon közel állsz hozzá!

   2021 Február elseje van, esik a hó. A születésem napján is esett. Aznap az évtized legkomolyabb hóesése borította be a tájat. Méteres hó állt mindenfelé, amerre a szem ellátott. Mondhatni, hogy az érkezésem elég nagy „hót” kavart.
   Édesanyám épp a napokban mesélte, hogy a mentősök sokkot kaptak azon, hogy mégis hogy juttatnak el minket ilyen időbe a korházig. A sofőr összecsapta a két kezét, majd egyenesen a homlokára csapott, hogy mi lesz itt. Az utakon állt a hatalmas hótenger. De anyukám megnyugtatta, hogy csak a közeli szülőotthonig kell elvinniük. Majd jóslón hozzátette; - Egy órán belül már megszülök!
    Így is lett, este negyed nyolckor, a jól ismert TV macis esti mese kezdetekor jöttem világra. Bizonyára nem akartam lemaradni róla.

    Immár 2021-et írunk. Élénken élnek előttem a burjánzó facebook posztok arról, hogy végre véget ért a 2020-as év, kidobjuk a kukába, megszabadulunk tőle és hasonló mémek. Nem igazán értettem ezt az attitűdöt. Ez is csak egy év volt, nem mondanám, hogy hű de fényes, de túléltük.

    Mégis ki mondta, hogy a 2021-es év egy szálat is jobb lesz? Talán kicsit messzemenő következtetés ez. Mindössze 12 nap telt el az évből, és hogy mit hozott eddig nekem 2021? Covidot, fejfájást, taknyolást, legyengülést, néhány sírógörcsöt a munka miatt. Szóval semmi felemelőt.
     Eddig valahogy nem zengenék ódákat róla.

Jóga órán a következő sankalpat tanultuk;

„A bölcs úgy fogadja hibáit, mintha kincseket lelne.”

    Hát ööö, azt hiszem a héten igazi "Kincskereső kisködömön" voltam; hibát hibára halmoztam. Egy két lábon járó stresszbombára, időzített tiktakkoló bolondériára tudnám leginkább hasonlítani magam. Persze nem minden ok nélkül, mert sorra megvoltak a kiváltó tényezők. De azt, hogy ne reagáljak, legyek jelen, kontrolláljam magam és az érzelmeimet, a gondolataimat az egyáltalán nem működött.
    Igazából, ha őszinte akarok lenni úgy viselkedtem mint egy idióta. Minden tanult viselkedésmintát forgatókönyvszerűen követtem. Ha ez lenne a cél, még büszke is lehetnék magamra. De épp ennek az ellenkezője lenne a kívánatos.

   Mostanában sok a munka, annyira, hogy levegőt sem kapok. Néha ez felpörget, máskor kiveszi minden erőm és kifacsar. Olykor délután ötkor még a gép előtt ülök, holott hétkor kezdtem. Ebédidőm általában annyiból áll, hogy megmelegítem, madj a gép előtt belapátolom az ebédet, persze közben is mindig találok valami szöszölni valót a gépen. 
    A szabadidő meg úgy telik, hogy csinálni kéne valamit. De mégis mit? Vagy fáradt vagyok, és legszívesebben csak aludnék, vagy szimplán nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs kedvem semmihez, úgy érzem a zombik megették az agyam.  Így legtöbbször a TV előtt ülök és bámulok valami nettó hülyeséget. Szerencsésebbik esetben legalább valami szórakoztatót, amin tudok nevetni. Ilyenkor legalább nem a munkán jár az agyam, nem azon pörgök, hogy mit hogyan lehetne megoldani.

    Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis mit keresek én még itt?

    Olyan mintha egy langyos pocsolyában fetrengenék hosszú idő óta, amit olykor kellemes jaccuzinak vélek, olykor pedig mocsaras, lápos iszaptengernek, vagy épp égető lávatónak. Egy dolog állandó, az hogy ez egy állóvíz.

    Most eljutottam oda, hogy szembenézzek egy nagyon régi mumusommal. Valamivel, amire eddig mindig félelemmel, ijedelemmel, kétségbeeséssel, zűrzavarral, addig összerakott darabkáim szanaszét hullásával, teljes bizonytalansággal reagáltam. Ez a valami nem más, mint az ismeretlen.
   Ismeretlen, új dolog, ami elsőre rendkívül rémísztő és hatalmas falatnak tűnik.

Vajon miért alakult ki bennem az, hogy ha jön valami új kihívás, és annak nem látom elsőre a megoldását kiborulok?

    Ezen a hideg, esős és borongós, őszi napon, a rendkívül forró csirke rámen önt belém életet, ahogy végig halad a torkomon. Épp egy csirkelábat szopogatok, amikor Deni cica halkan, alig észrevehetően mellém somfordál és leül az asztal mellé. Jó cica, ülve várja, hogy jut e neki az eledelből. De a csirkelábat valahogy nem komálja, valószínűsíthetőleg szimplán nem is éhes. Nem baj, több marad nekem. Még egy utolsó próbálkozás a kínálással, de a macska elvéti, s a falat a földön landol. Ám nem sokáig időz ott; Deni hamar magáévá teszi.

   Nagyon régen írtam már. És még régebben nem jártam már az oldalamon. Az előbb még a belépéshez szükséges adatokat is nehézkes volt előbányászni magamban. Most látom, hogy a csodatáboros bejegyzés volt az utolsó írásom. És azzal pont, totális hírzárlat.

     Mi van akkor, ha elvesztem? Ha letértem az útról? Úgy érzem belesüllyedtem a hétköznapok semmilyenségébe, és én magam is semmilyen lettem, sehogy vagyok, csak vagyok, de semmi sem jó, folyton mindennel elégedetlenkedek, mintha elvesztem volna teljesen. És elveszett volna az is, ami a táborban voltam, mindaz, amit ott kaptam...

   Jól figyelj rám gyermekem! Ahhoz, hogy megtaláld magad olykor el kell veszned, ahogy azt a kapott jel is mutatta neked. 

     Az idei csodatábor számomra egy hét nyaralással összekötött szabadsággal kezdődött. Bár terveink egy részét elmosta az eső, de így is sok szép helyre sikerült eljutni. A tábor úgy nevezett nulladik napja csütörtökre esett. A saját kezdeti ellenállását leküzdve ez évben Ági is velem tartott. Az egy hetes jövés-menésben, kirándulgatásban ekkorára már kellőképpen elfáradtunk, nem hiába mondják, hogy a pihenést is ki kell pihenni. Ezért a csütörtök délelőtt azzal, telt, hogy próbáltunk magunkhoz térni, és elindulni a táborba. Nekem a fejem fájt, Áginak a hasa, ergo teljesen jól indult a nap.
   A Tábor idén Kiskérpusztán volt, egy jól eldugott Nógrád megyei településen. Az odavezető út sem volt mindennapi, már ha azt egyáltalán útnak lehet nevezni. Maradjunk annyiban, hogy bővelkedett kátyúkban, és sem az autó sem mi nem lájkoltuk. Azt hittem sosem érünk oda. De meg kell hagyni a Cserhát lankái igazán lélegzetelállítóaik voltak.  

 Ez az írás most kivételesen nem tőlem származik, hanem az Őrangyalom Norina egy korábbi üzenete. Azért osztom meg veletek, mert egyrészt ezt kaptam feladatul tőle, másrészt mert kifejezetten jó tanulság lehet mások számára, ezáltal a te számodra is. 

     Újabban egyre több spiri-bir témát boncolgatok valahol némileg tanító, ismertető jelleggel. Maga az, hogy leírom a blogban ezeket, számomra a tanulási folyamat része. Hiszen a jó pap is holtig tanul, hát még én. Ez korántsem azt jelenti, hogy mekkora guru vagyok, ilyesmiről szó sincs.
  Valahogy ez a világ is épp olyan, hogy minél többet tud róla az ember annál jobban rájön, hogy mennyi mindent nem tud még, mennyi mindenben kell még fejlődnie. S megint más írni róla, és tudni elméletben, és más a gyakorlatban alkalmazni azt. Az utóbbi jóval nagyobb kihívást rejt magában, hisz okoskodni bárki tud.
   Nemrég hívták fel a figyelmemet arra, hogy mily gyakran hisszük azt, hogy valamit már tudunk, már túl vagyunk rajta, közben meg koránt sem így van. Olykor épp csak a jéghegy csúcsát karcoljuk.

     A komoly spirituális jellegű témák mellett néha muszáj kicsit kikapcsolni, szórakozni is, ilyenkor becsempészek a blogba egy-egy magánjellegű vagy épp Deni cicás cikket is. Most is egy ilyen van a tarsolyomban, ami azt illeti eléggé 18 karikás :)

    Már hallottatok Deni titkos szeretőjéről, Poliról, a pennys plüss polipról. Az a helyzet, hogy ez a bűnös viszony azóta is tart. A kettejük kapcsolatából születettek a lenti, - javarészt Ági által szőtt, - poénos, elszólások, amiket muszáj veletek is megosztanom.

   Sosem voltam vallásos ember. Gyerekként jártam hittan órákra, így ismertem a helyi papot és a tiszteletes asszonyt. Csecsemőként egy betegség miatt le kellett mondani a keresztelőmet, aztán tervben volt, hogy eljárok hittanra és lekonfirmálok, de menet közben abbahagytam és valahogy az egész a feledés homályába merült. Ilyen alapon pogánynak is nevezhetnétek akár.

    Mikor a céghez kerültem volt egy kollégám, aki akkoriban a Golgota egyház híve volt. Sokat beszélgettünk és utaztunk együtt, ő próbált megtéríteni. Még igazi csodát is megtapasztaltunk együtt, - kértünk egy égi jelet, majd a semmiből elkezdett hullani a hó. Ez mind szép és jó volt, de valahogy nem éreztem magaménak az egészet, és egy kis részem keményen tiltakozott az egész ellen. Mindig is a magam sajátos módján hittem, és ez számomra épp így volt jó.

    Amikor megnéztem a Stigmata című filmet, az nagyon nagy hatással volt rám. Számomra a film legfontosabb mondanivalója a következő;

„Isten országa bennetek van, és körülöttetek.
Nem kőből és fából épült házakban.
Hasítsd szét a fát, és én ott leszek,
Emeld fel a követ és megtalálsz."

     Az talán még nem lenne szembetűnő, hogy a macska is épp olyan éhenkórásszá vált, mint egy kutya, és minden egyes falatot igyekszik kinézni a szánkból. Elfogadom, a macskáknál is van ilyen. De mikor elkezdett apportírozni a cukorka papírjával; - eldobtam ő meg folyton visszahozta a kanapéra, arra várva, hogy újra dobjam el neki, - kezdett gyanússá válni a dolog.
    Legújabb mutatványa, hogy parancsszóra ül, mint egy engedelmes eb. Ági műve.
Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt leginkább potya kajáért képes elkövetni, és etetés előtt, de akkor is. Hihetetlen.

   Beszéltem már nektek a mosoly, a nevetés végtelen erejéről, a rezgésszintekről; arról, hogy ha szomorúak, aggodalmasak, dühösek, - egy szóval negatívak - vagyunk az mennyire legyengít és megbetegít minket. Illetve arról, ha vidámak vagyunk, mosolygósak, pozitívak, az milyen hatalmas erővel is bír. Még gyógyítani is képes!
   Ma a háláról szeretnék írni egy kicsit nektek.

     Elárulok neked valamit; van egy titkos fegyvered! Mindenkinek van. Nem egy íj, nem pisztoly és nem is gépágyú. Olyan fegyver, ami igencsak távol áll az erőszaktól, mégis képes határtalan ereje teljesen eltüntetni, minden negatív dolgot. Ez a fegyver mindig nálad van! Magadon viseled. Egy aprócska szelíd mozdulattal bármikor aktiválhatod, ő nem más, mint a mosolyod.

     Nemrég írtam arról egy bizonyos eszköztárról, amiket magunk is bevethetünk ezekben a kihívásokkal teli napokban. Elsőként a pozitív megerősítésekről volt szó. Ma egy egyszerű kis szócskát hoztam nektek, melyet ha jól használunk, hasznos segítségünk lehet a mindennapokban. 

     Rég írtam már a macskáról, páran hiányolták is a róla szóló bejegyzéseket. Hát jöjjön most egy Deni-s poszt.

    Deni teljesen jól van, köszöni az érdeklődést. Egyre nagyobb, már több mint három kiló. Pontos súly adatokkal nem tudunk szolgálni, a konyhamérleget ugyanis kinőtte a lelkem.

    Szép jó Reggelt!

    Be kell valljam nektek, az elmúlt két napom eléggé szenvedősre sikerült. A tegnapelőtti napot gyakorlatilag végig hánytam. Körülbelül csak keltem és feküdtem, fájt a fejem, erőtlen és kedvetlen voltam. Próbáltam kezelni magam, de nem igazán ment. Késő délután, mikor már azt hittem rég nincs minek kijönnie belőlem, újból megkínzott a hányás és a hányinger. Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ez így nem állapot. Máskor is előfordulnak ilyen rosszullétek, amikor felgyűlik az epém, de általában a porcelán előtti térdeplő jelenet után megkönnyebbülök, alszom picit és jobban vagyok. Most ez nem így történt.

    A napokban egyik reggel csodás ihletet kaptam. Mégpedig annak kapcsán, hogy mi mindennel vértezhetjük fel magunkat a koronavírus ellen. Egyfajta eszköztárként sorakoztak fel fejemben a jobbnál jobb módszerek. Hogy mégis mit tehetek megelőzésként, vagy ne legyen rá szükség, - fertőzés esetén.

   Abban a ritka szerencsés helyzetben vagyok, hogy remek tanítókat ismerhetek mind közvetlenül azaz személyesen, mind közvetett vagyis könyvek, előadások, s egyéb módok révén. Ezek segítségével kész arzenált tudtam felsorakoztatni magamban. Egy teljes A4-es oldalt teleírtam ezekkel.

      Mindannyian jól ismerjük már, annyit olvastunk, hallottunk, posztoltak róla a napokban, hogy az megszámolhatatlan. Mindenki fél, attól, hogy elkapja, hogy megfertőződik, vagy ő fertőz tovább másokat, hogy kijárási tilalom lesz, hogy nem lesz mit enni, inni, nem lesz munkánk, eljön az apokalipszis. Még ha úgy is érzed, hogy te bizony nem félsz, tudat alatt még akkor is ezerrel dolgozik benned a félelem. A sok-sok információ áraszt el minket nap, mint nap a témában; a vírusról, a fertőzés terjedéséről, a halálozási rátáról.

     Szóval mindenki fél, és a félelem nem jó. A félelem megbénít, a félelem leblokkol. A félelem olyan folyamatokat indít el a testedben, amik legyengítenek. Lássuk be, ez egy kőkemény stresszes állapothoz vezet. Összehúzódik minden izmod, minden idegszálad pattanásig feszül, mérges vagy már mindenkire. A kétségbeesésed, csak egyre több negatív dolgot szűl; dühöt, haragot. Rettegsz, reszketsz, kivagy tőle. És ez nem jó, semmi jóhoz nem vezet, mert megbetegít, kinyírja az immunrendszered, és a végeredmény az lesz, hogy kiszolgáltatottá válsz magának a félve félt koronavírusnak.

    Akkor mégis mit tehetünk? Hogy ne féljünk?

   A minap az alábbi sorokkal fordultam az egyik Cicás fórumhoz;

"Sziasztok!

Deni a cicám 5,5-6 hónapos ivartalanított kandúr. Ám úgy tűnik, hogy Poli, - a pennys 8 karú plüss polip, - a nem annyira titkos szeretője. Már ivartalanítás előtt is rajtakaptuk őket a plüss kutyával, de ez a helyzet azóta is fennáll.
Újabban dorombolva dagaszt a polipon állva. [Ezen kívül sosem dagaszt a macsek.]

Ez mennyire normális?
Valakinek hasonló tapasztalat?

Hívjunk papot, hogy egybe kelljenek, vagy szakítsuk meg végleg a tinirománcot?"

     Sosem gondoltam volna, hogy valaha örülni fogok egy adag cica-kakának. Félreértések elkerülése végett nem az orrtúró hadműveletek végtermékére gondolok, hanem a közönséges macskaszarra. Nem mintha aranyat kaksizna Deni, vagy lenyelte volna az eljegyzési gyűrűm, semmi ilyen.
    A közelmúltban túlestünk az ivartalanításon, és azóta gondot okoz a fenti hadművelet. Elég aggasztóvá vált a dolog, amikor már több nap telt el mindenféle kakkanat nélkül. Valóban ciki, hogy minden vágyad egy adag macskakaki látványa az alomban, de hát ez van, szar ügy.

    A napokban volt egy belső számvetésem, új évet kezdtünk, nemrég volt a születésnapom, és mindez elindított egy kisebb önleltárat. Rájöttem, hogy mindenem megvan, amit szerettem volna elérni, de nem csak úgy a közelmúltban, hanem úgy harminc éves koromra. Sikerült összehozni és felújítani a lakást, megszerezni a jogosítványt, szép autóm van, jó munkám, rendesek a kollégáim, jó fej a főnököm, szerető családom van, van egy külön élő kutyám, egy macskám, egészséges vagyok, és mind ezek mellett boldog párkapcsolatban élek.
   A világ legszerencsésebb emberének mondhatom magam. Mégsem vagyok maradéktalanul boldog. Vannak napok, amikor igen; mosolygok, ragyogok és szárnyalok ezerrel, más napokon viszont magamba zuhanva keresem az életem értelmét, a tébolyult hétköznapok forgatagában. Sokszor tudom jól, hogy mit kellene tennem, mi tenne boldogabbá, mi töltene fel, de valahogy mégsem azt teszem.

       A szerelem néha fáj... de vállalnunk kell a kockázatot, még akkor is ha komoly, maradandó sérüléseket okozva, darabokra szednek minket...

      November 8.-án új lakó érkezett a házba. Szeretnélek beavatni titeket is Deni cica jöttének rejtelmeibe. Hogy miért éppen Deni? Egyik este elkezdtem cicaneveket felolvasni, és ez nagyon megtetszett, de szó nélkül tovább haladtam az olvasásban. Pár perc múlva megszólal Ági; -A Deni az jól hangzott. Leesett az állam, hiszen nekem is épp a Deni név volt szimpatikus, de ő ezt nem tudhatta. Ráadásul teljesen unisex név. Hát így lett Deni a cicánk.

     Be kell valljam nagyon izgultam, és vártam már azt a Pénteki napot, amikor elhozhattuk őt. Az első nagy találkozásunkkor ugyanis még túl pici cica volt, így várnunk kellett még egy hetet rá. Nyolc hetesen lehet ugyanis elválasztani a cicákat az anyjuktól.

    Nemrég arra jutottunk, hogy mégiscsak jó lenne valami simogatni való állat a lakásba. Zselé kertesben nőtt fel, nagy mozgásigénye van, nem bírta a bezártságot. Ha itthon hagytuk egy órára még azt is végig ugatta. A kedves alsó szomszédunk bepanaszolt minket miatta, így ő nem jöhetett. Más kutyát nem szerettünk volna, plusz velük azért macerás lejárni. Ha nem kutya, akkor mégis mi?
     Szóba került süni, ami aligha simogatható, kígyó, amitől engem vert ki a frász. Vadászgörény, de velük túl sokat kell foglalkozni. Tengerimalacra allergiás vagyok. Hörcsög sok volt, de velük nem sok mindent lehet kezdeni, mert hamar túlpörögnek. Végül a nyuszi, a nyuszi aranyos és cuki, és most már vannak extra mini nyulak is.

El is kezdtem szemezgetni egy két tenyésztővel, de aztán fogalmam nincs, hogy hogy de azt vettem észre, hogy kiscicákat nézek.
     Én, aki sosem volt macskás, mindig kutyákat szerettem. Nem is volt korábban sem saját cicám.

    Ahogy látom egy jó hónapja nem jelentkeztem már, így talán épp itt az ideje a helyzetjelentésnek. Ilyenkor mindig az okoz fejtörést, hogy hol is kezdjem. In medias res;

     A hétköznapok sodrásában, nap mint nap szembe találjuk magunkat félelmeinkkel, magunk által szült fájdalmainkkal és múltunk árnyékaival.  Ezek életünk hullámvasútjának lefelé ágazó szakaszai. De ahogy kedves tanítóm szokta mondani; nincs jó vagy rossz, feladat van. A magunk pozitívnak megélt hullámhegyei, és olykor végigszenvedett hullámvölgyei, mind a fejlődésünket szolgálják. Még ha sokszor ezt irtó nehéz is elhinni.
      Milyen könnyű ilyen bölcs mondatokat faragni, de azok alkalmazása a mindennapi taposómalomban….

     Nah igen… ez már nem megy ilyen könnyen. Szeretném mintegy tanulságként elétek tárni egy általam megélt folyamatot, amikor is szembe találtam magam egy félelmemmel; a zöld szemű szörnyetegként oly gyakran emlegetett féltékenységgel.

   Ma épp a megszáradt ruháimat hajtogattam, amikor is jött az ihlet, hogy márpedig ezt, - mindent azonnal félredobva, - le kell írnom nektek de ízibe.

     Nemrég kezembe került Brandon Bays - Belső utazás című könyve, olyannyira, hogy mindjárt ki is olvastam azt. Főhősünk Bradnon egy középkorú életvidám, spirituális hölgyemény, aki majd kicsattan az egészségtől és példa értékű életet él, rendszeresen mozog, egészségesen táplálkozik, káros szenvedélyektől mentes, szerető családban él. Mások segítésére tette fel az életét, különféle spiri-biri tanfolyamokat, és személyes konzultációkat tart szerte a világon férjével Bobbal és társaikkal.
     Mígnem ezen idilli képbe egy kosárlabda méretű daganat fokozatos kialakulása rondít be. Mire orvoshoz ér kiderül, hogy elég komoly a dolog, a daganat elnyomja a szerveit és kvázi belső vérzést okoz a hölgynek. Az orvos mindenképpen műtétet javasol, de a nő semmiképp nem hajlandó a kés alá feküdni. Próbál időt nyerni, pár nap alatt elállítja a vérzést és meggyőzi az orvost, hogy adjon neki egy hónapot még. Mialatt saját magát próbálja meggyógyítani.

   Évente egyszer-kétszer előfordul azon ritka napok egyike, amikor is próbálok kihozni magamból egy amolyan csajos csajt. A héten, épp egy évfordulós vacsorára készültem, nosza gondoltam, itt a remek alkalom. Hiszen mégis mikor, ha nem most?  Csinizésre fel! Azzal a lendülettel nekiestem a szekrényemnek valamilyen nőiesebb szerkót keresni. Kirámoltam pár ruhát a kanapéra. Piros ruha; mit ne mondjak elég qrvás, de azért felpróbáltam a féloldalt pántos darabot, amit utána nem győztem lefelé húzogatni, lévén a combom közepéig ért. Jött a következő, áhh ez túl egyszerű, majd a harmadik - túl elegáns. Testhez simulós pánt nélküli, áhh ebben, hogy nézek ki? Oké, a kerek is egy forma, és ma már talán nem csak a pálcika vékony topmodell alkatoknak áll a világ, de akkor is, ezek a rongyok kiadják a kis pocimat, és nem lehet bennük egy tisztességeset enni sem. - Vannak ám gondok....

Folytatás...

    A Bükkszentkereszten tett csoda túra során bezsebelt élmény és energiahegyektől felvillanyozva tértünk vissza a  kollégiumba. Legnagyobb meglepetésünkre egy spirituális tábor zajlott épp abban az épületben, ahol az éjszakát töltöttük. Joy napok - írták egy lapon, - de nem, nem az a kuponos verzió. Rengeteg fehér ruhába öltözött ember lepte el a környéket,  később láttuk, ahogy meditáltak, énekeltek az utcára nyíló teremben. Még viccelődtem is Ágival, hogy beülhetnénk egy-két meditációra. De inkább egy kis esti lazulós olvasgatás mellett döntöttünk.   

    Vasárnap szépen összepakoltunk, kijelentkeztünk és Lillafürednek vettük az irányt.