Nagyon régen írtam már. És még régebben nem jártam már az oldalamon. Az előbb még a belépéshez szükséges adatokat is nehézkes volt előbányászni magamban. Most látom, hogy a csodatáboros bejegyzés volt az utolsó írásom. És azzal pont, totális hírzárlat.

   Az nem teljesen igaz, hogy azóta egy betűt sem írtam, mert néha irkáltam ezt-azt magamnak, olykor még a posztolásig is majdnem eljutottam, de valahogy mégsem. Volt, hogy nemzetközi konyháról kezdtem el egy cikket, volt, hogy saját élményeimről, megpróbáltatásaimról de valahogy mindegyik csak egy szöveges fájl maradt.
    És most itt vagyok; ülök a laptop előtt és gépelek, azzal a feltett szándékkal, hogy ez az írás ezúttal ki is kerül. Bár őszintén szólva pillanatnyilag még fogalma sincs, hogy mi lesz belőle…

    Tegnap megjegyezte az én drága jó mesterem, Ildó, hogy nem írtam mostanában, miért nem írok?
Azt hallottam, hogy a jó coach, kérdéssekkel vezeti rá a páciensét a válaszokra, megoldásokra. Azt hiszem, hogy ez az ártatlan kérdés ezúttal nálam is célba ért.

Miért nem írok?

   Mondhatnám azt kifogásként, hogy nincs időm rá, - persze... majd épp a karantén közepén nincs. Vagy azt, hogy nincs miről írnom. Esetleg, hogy nincs értelme írnom.
   De az igazság azt hiszem nem ennyire kegyes és szép, valójában jóval mélyebben lapul. Tegnap végre valaki kimondta helyettem, ha már én magamnak és magamban nem akartam és nem mertem ezidáig szembenézni vele.  Idézném szó szerint a bölcsebbet, aki mindig a vesémbe lát;

„Azt hiszem egy kicsikét kiszerettél magadból…”

     Hát nem kicsit... valóban. Mondhatni, hogy az idei évben időről időre elvesztettem magam. Elvesztem a hullámhegyek és hullámvölgyeim tengerében. Noha jóllehet, hogy ezen hullámok jelentős részét épp én magam generáltam saját magam részére.
    Volt itt minden; totális káosz, és összeomlás, depresszív semmittevés, tunya céltalanság, élet értelmének keresése és meg nem találása. Emellett időről időre, teljesen összeomlott az önbizalmam és az énképem. Úgy éreztem semmire nem vagyok jó, hasznavehetetlennek éreztem magam. Sokszor szembe találtam magam az egómmal, a saját agressziómmal, dühkitöréseimmel, hisztizéseimmel, a nemszeretem részemmel. Amit a legtöbb emberhez hasonlóan igyekszem jól elrejteni mindenki, még önmagam elől is.

   Azt hiszem csalódtam magamban, elveszetettem a magamba vetet hitet. Nem voltam tudatában a saját képességeimnek, a belső erőmnek, nem láttam magam előtt célokat.
    Mégis hogy legyek így hiteles író? Hogy és milyen jogon osszam a nagy bölcseleteket és okosságokat másoknak, ha önmagammal sem vagyok képes nemhogy szembenézni, de mit kezdeni sem.

   Azt hiszem, hogy ezért nem írok. Azt hiszem, hogy ezért nem írtam.

  Persze, hogy jobban szeretem, ha az emberek a kedves, okos, segítőkész, mindig mosolygós, pozitív sugárzó kis rendes lánykát látják bennem. De ez mind butaság. Hisz bármit is látnak mások bennem, legyen az jó vagy rossz nem az a fontos. Végső soron én nem az vagyok, amit mások látnak, vagy gondolnak.

   Nem vagyok se jó, se rossz, szimplán emberből vagyok.

   Pánikra semmi ok, most jól vagyok!
Természetesen bőven van min dolgozni, és változtatni. De eljutottam oda, hogy megírtam ezt a kis szösszenetet, mint önvalló helyzetjelentést.

   Számomra ez egy nagy lépés. Nem volt egyszerű ezt leírni nektek, nem egyszerű szembenézni sem vele. Ahogy azt elfogadni sem az, hogy ez a sárban fetrengő, dagonyázó és hempergő időszak így teljesen oké volt. És ne úgy fogjam fel, mint elpazarolt időt, hanem úgy, hogy ez is előre vitt, és bár furán hangzik, de szükséges volt. Ahogy ebből felállni és menni tovább is szükséges.

 Folytatása következik…

 2020.12.08