Eljött a várva várt utazás, a bizonyos Péntek. Oszkárral utaztunk Pestig, ahonnan elég egyszerűen egy metró és egy busz kombóval már a reptéren is voltunk. Bő három óra volt még a gép indulásáig, de mi már túl voltunk az ellenőrzéseken. Ekkor még nem sejtettük, hogy egy órát csúszni fog az indulás, késve érkezett a repülő. Szerencsére senki nem nézte a poggyászok méretét és súlyát. Ági először repült, nagyon félt, végig szorította a kezem, elkezdte élvezni, ekkor már én szorítottam mikor kanyargott, mert szédültem mint állat. A füldugulást sajnos most sem úsztam meg, egy ponton mindegy, hogy rágózom, ásítok vagy bármit követek el a nyomástól bedugul a fülem, és úgy is marad pár órán át.

    Tizenegykor landoltunk, szerencsére a reptér környékén foglaltam szállást. Megírtam a tulajnak, hogy késünk, s mivel éjjel értünk Trevisoba, nem volt képem ugrasztani, hogy jöjjön értünk, így elindultunk gyalog. Nem néztem meg maps-en, hogy hol is van pontosan a szállás, csak a címet tudtam. Egy óra kóválygás után, valaki lekiabált egy erkélyről, hogy nem szeretnénk e „bad and breakfast”, megnéztük a házszámot, és stimmelt, így persze, hogy akartuk, csak végre bezuhanhassunk az ágyba. Éjfél volt mire lerendeztük az adminisztrációt. Fürdés alvás. Másnap kaptunk reggelit is, az itteni péksütemény valami Isteni volt, meg sem közelíti az itthoni. El is pusztítottuk majdnem mindet. A tulajdonos hölgy segített a busz menetrendben és még jegyet is tudtunk tőle venni, fél áron. Bementünk a Mega nevű hiper-szupermarketbe, ami tele volt sajtokkal és zöldségekkel, hűtött tésztákkal, olivákkal, mi meg csak pislogtunk, hogy mennyire más, mint otthon.  

     Treviso vasútállomáshoz vezető buszról leszállva, bámultuk a zöld mohás örvénylő folyamát a várost kettészelő pataknak. Majd az aluljáró csempe festményei ejtették rabul a szemünket. Egy kedves olasz öregúr még helyet is kínált nekünk a zsúfolt vonaton. Húsz-harminc perc alatt már Mestrében voltunk. Hogy jutunk el a szállásig? Merült fel a nagy kérdés. Az automata nem működött, így nem tudtam buszjegyet venni. Van idő, induljunk el gyalog. Igen ám, de vonat sínek felett a gyorsforgalmi felüljárón vezetett az út, a térkép meg persze nem mutatta, hogy van aluljáró is. . A nekünk kellő oldal le volt zárva építkezés miatt, így átcihelődtünk nagy nehezen a híd bal oldalára. Rendben is ment minden, csak azt nem tudtuk hol jövünk le. Megpillantottam egy lefelé vezető lejárót, heuréka, gondoltam én, - majd a menekülttábor kellős közepén találtam magunkat.

     Egy kerítéssel körbe vett terület volt, ahol száradt a ruha, és matracok voltak. Azt hogy ez a menekülteké vagy a hajléktalanoké volt, azt nem tudtuk, csak azt, hogy szép kis slamasztikában vagyunk, és jó lenne mihamarabb kereket oldani… két bőrönddel felpakolva… Azt gondoltam hamar kiérünk egy másik útra, de az le volt zárva, meg kellett kerülnünk az egész tábort. Mondanám, hogy nem voltunk beszarva, de hazudnék. Egy szerencsénk volt, valószínűleg mindenki kint volt már kéregetni, így épp bőrrel megúsztuk az egészet.
    Alig, hogy fellélegeztünk, kitört a bőröndömnek a kereke. Ekkor úgy elszakadt a cérna, éhes voltam, nyűgös és fáradt. Leültünk az út szélére. Mondjuk női megérzésnek; Ági hozott magával szigetelőszalagot, így megragasztotta a bőröndömet, én meg majszoltam azt ami nálam volt; egy zsemlét. Az olaszok nem értették az egész jelenetet; két lány bőröndökkel, egy kétes környéken, ül az út szélén. Mindenki jól megnézett minket, migránsoknak túl világosak voltunk, homelessnek túl rendezettek, de az messziről látszott, hogy valami nem kerek.

     Nagy szenvedések árán végre találtunk egy buszmegállót, a megfelelő busz ideálisan tömve volt ahhoz, hogy ne kapjanak el az ellenőrök. Pár megálló után beparáztunk, a kék kabátos emberkék láttán és leszálltunk, kiderült, hogy ott ez a kabát a divat. A túloldalról kiabál egy olasz nő, hogy a jegyünk, - a nem létező jegyünk, - jó a villamosra is, hát köszi. Túl kevesen voltak, nem mertünk kockáztatni,  vártunk inkább még egy tömött buszt, ami kb egy kilóméterre tett le a szállástól. Innen már viszonylag sima volt az út. De a végére eléggé kidőltünk.